Olyan észrevétlenül változik egy kisgyermek, hogy az maga a csoda. Napról, napra. Mikor megkérdezik a ritkábban látott babatársak szülei: “Na, és mit csinál már Peti?”, először azt mondom: “Ugyanazt… ja, meg már néhány lépést lépked!” :-).
Oh, hát igen, ilyen apró lépésekkel fejlődik az ember. Én észre sem veszem, hogy kevesebbet esik, hogy le tud mászni az ágyról. Erre akkor jöttem rá, mikor délutáni alvását kivételesen nem az erkélyen töltötte, hanem a szobájában a nagy ágyon aludtam el vele, majd kijövetelem előtt betakartam a sarokban a paplant felgyűrtem. “Biztonságban van!”, bíztattam magam. Hiszen olyan remek az új bébiőrzőnk, hogy azóta megnyugvással hagyom ott a szobájában, minden szuszogását hallom ugyanis. Nem ki-be kapcsol, kattan, mint a régi, egyszerűen az alaptónust hallom. Nem is tudom a fülem mellé tenni, mert olyan érzékeny, hogy a lélegzetvétel egyenletes mozgását közvetíti. Elég a szoba végébe a kis szekrényre tennem, és az első szusszanására felriadok. Így tudtam kijönni végre (nagy lelki tusa után) a szobájából, és most már megnyugvással tudok aludni a saját ágyamban végre. Bár azt az érzést nem pótolhatja most semmi, mikor odabújtam mellé, és együtt szuszogtam vele.
Na, szóval, délután pihizik, bébiőrző beélesítve. Mivel kb. mindig ugyanannyit alszik: általában délután 40-45 percet, így nem is nézegette be a szobájába korábban. Aztán mikor épp a nappaliban vasalok, egyszerre csak csendben: tipp-topp, tipp-topp. Apró szapora kis babasurrogással jön Peti mosolyogva, álmosan, összekócolt kis hajával, pirospozsgásan az alvástól, cumival a szájában, jön (ill. kis fenekét “lóbálva”, lábát gyorsan jobbra-balra lengetve, sietősen mászik) egyenesen bekanyarodva felém a nappaliba! Egyszerűen nem akartam elhinni! “Úristen, leeshetett volna! “- állt belém az ütő. Dana ugyanis soha nem tanult meg hátrafelé lejönni az ágyról, hiába gyakoroltuk minden nap. És egyetlen előjel, hang, ébredési szusszanás, sírás (ahogy eddig azért általában mindig sírva ébredt) nélkül! Hát azt hitten elájulok. Szaladtam felé, letérdelve átkaroltam, majdnem elsírtam magam. Össze-vissza puszilgattam. “Az én kicsi fiam egyedül jött le az ágyról!”.
Így ébredés után -ha nem sírva teszi épp- imádom a legjobban. Bár ezt nehéz eldönteni, annyira sok aranyos pillanata van. De az biztos, egy kicsit le kell legyen zsibbadva, hogy el tudjon lazulni, és lehessen cirógatni, hozzám bújjon, a mellemre hajtsa a fejét, és csak úgy pihegjen. Ilyenkor kell neki egy kis idő. Emlékszem a régi lakásban volt egy belső lépcső, 6-7 fok, egy szinteltolás. Mikor Dana kicsi volt, úgy kb. 3-4 éves koráig biztosan emlékszem, de lehet, hogy tovább, minden ébredés után oda kellett ülni a lépcsőre, összebújtunk, és ébredezett. Imádtam, ill. imádtuk ezeket a perceket. Ő is, és ma is emlékszik rá. Úgy hívom Petivel, ezek (reggel, és a délutáni ébredés után) a szeretgetős perceink. Ilyenkor lehet puszilgatni a nyakát, amit a legjobban szeretek, főleg hátul, ami olyan puha, és húsos, kicsi kis puffancs párna a tarkójánál. Imádnivaló! Aztán a toka alatt, ahol egy kicsit beizzad, még a nyirokszagát is imádom! Ezt már képes fürdés után rögtön produkálni, amikor berakom a hálózsákba, pedig még télen sincs rajta trikó, mert még jobban izzadna. A popsijának nincs fokhagymaformája, hanem puha, rücskös, kerek. Harapnivaló! De a talpacskái, hát azzal sem lehet betelni. Kis medvetalp, párnás, a talp ráncos, az ujjacskákat egyenként szoktam sodorgatni, és masszírozni. Ha nem is mindig, de tűri. De a lábfeje is kis pufi, viszonylag széles, ill. Danához képest, akinek olyan filigrán kicsi, vékony, de hosszú lábfeje volt, mint egy kis mezei nyúlnak. Ma is ilyen. Alig találni rá cipőt, mert mindegyik széles rá. Petié olyan igazi “kisfiúlábfej”, masszív, macis, tündéri. Gyönyörű a nagylábujja körme, igazi, férfias, pont olyan, mint az apjáé. Már most gyönyörű a formája. A combja húsa, a térde kalácsa, hát egy marokra fogható, kis zsömlényi. Kemény, és húsos, és masszív, és puha is egyben. Nem tudok betelni vele. A háta, a karja, a pocakja, hófehér, rugalmas, rágcsálni való. És bele lehet fújtatni, prüszkölni a köldökébe, ami hangosan visszhangzik, rázva a pocakját, és ez most már kacagásra készteti.
Ahogy Dana fogalmazott, most van a legcukibb korszaka. Tényleg! Még nem rohangálja be a lakást, de már van értelme. Tündérien gügyög, már kommunikál, cirógat, kacag, játszik, és persze érzelmileg zsarol. De úgy emlékszem, Danánál is minden nap, minden korszakában volt valami, amit akkor, pont most, a legjobban imádtam, amikor a legédesebb volt. Jaj, csak így maradna, pont ilyen édesnek! – emlékszem, erre gondoltam…. mind a mai napig. :-).
A fejlődésének állomásairól legjobban a kis mini-videók beszélnek, amiket fel is töltöttem a netre: http://www.youtube.com/results?search_query=aniko415&aq=f . Némelyiktől agybajt kapok, amit nem én veszek fel, és kiderült anyut milyen remekül elszórakoztatja, hogy például az összes DVD filmem nagy ívben dobálja ki a fiókból, közben meg is rágicsálva, miközben folyamatosan megy a TV, mint háttérzaj…. De vannak persze nagyon édesek, és meghatók, mikor megpróbálja megkerülni az ajtót, vagy bemászik a fiókba, vagy kipróbálja valaminek a hangját, hogyha megüti, hogy szól. És minden műszaki kütyüm veszélyben, a videóba előbb- utóbb bekerülhetnek apróságok, úgyhogy meg kell venni a lezárót. A fiókzárakat már mind megtanulta kinyitni. 
Aztán barátkozik a fűvel. Először csak üldögélt a szőnyegen, tapodtat sem lépve le onnan, de múlt vasárnap a Városligetben, már napoztatva a begombásodott kis fenekét pucéran akart a fűben nyargalászni. 
Elkezdett a szájával, és a hangjával játszani. Eddig csak én berregtettem a szám, az ujjamat pendítve az ajkamon, és közben kifelé fújva a levegőt. Mint a doromb hangja. Neki is csináltam, de csak az elmúlt hónapban tudja csinálni, de most már magától is. Ő is perdíti a kis ujjait, és brümmög közben. Tündéri! :-) Igazi kis zenegép. Közben a hangja egyre erősebb. Annyira, hogy telefonálni egyáltalán nem lehet tőle. Egyrészt azért, mert a kagylót folyton ki akarja venni a kezemből, hiába adok más nem használt távirányítót, játéktelefont a kezébe. Ilyenkor egyszerűen nem lehet a figyelmét elterelni. Az elégedetlenségét, a türelmetlenségét olyan hangerővel fejezi ki, hogy egyszerűen nem hallok semmit. Így helyzet megoldva. A múltkor sírva tettem le a telefont. Olyan fontos beszélgetni valóm lett volna, annyira készültem rá, de egyszerűen nem hagyott belemerülni, hogy végiggondoljam, mit szeretnék mondani, és eszembe jussanak a gondolatok, amire egy hete vártam, hogy elmondhassam. Sírva fakadtam, a telefont le kellett tegyen, mert én sem tudtam beszélni, és folyton vissza kellett kérdezzek, hogy tessék, nem hallom. Így pedig nem lehet egy beszélgetés hangulatát megteremteni. És mikor az ember a lelki életét ott kell élje, és épp nem diétás recepteket beszél meg, vagy programot egyeztet, akkor ahhoz igenis kell egy ráhangolódás, csönd, figyelem, hogy a másik hangszíne milyen hangulatot rejt. Mennyire siet, tud-e figyelni, milyen kedvében van, nyitott-e a mondandómra, meg fogom-e a kérdéseimmel bántani, vagy tud gondolkodni, és elmélyülni. Na, ezt nem lehet Peti rikácsolása mellett. Ami tántoríthatatlan. A bluetooth fülhallgatóját már megszokta, már nem akarja kitépni a fülemből. Ez ugyan sistereg a másik félnél, de nekem nagyon kényelmes, tudom mellette Petit fogni. De a vezetékes telefonálás vele katasztrófa.
Amúgy is nagyon nehéz őt egy kézzel tartani, mert meghaladta a 9 kg-ot, és majd leszakad a karom egy idő után. Hozzáerősödtem ez igaz, régen az 5 kg-ját is nehéznek éreztem, most a 8 kg is simán ment. De most valahogy nem tudtam olyan gyorsan hozzáedződni, és fáj, ha tartanom kell. A felemelés még csak megy, bár az ágyából felemelés már deréktörő mutatvány, mert a rácsos ágy betétje nagyon lent van, (a padló felett 15 cm-rel), de tartani hosszabb ideig, mivel mindig a bal karomon ül, izeg-mozog, így tenyérrel alá kanyarítva, a combját fogja tartani kell, míg a másik kezemmel tudok tenni-venni, hát baromi fárasztó. Pedig van, mikor már nem lehet lerakni. Ha éhes pl. Na, akkor már nincs türelme, rángatja a gatyát le rólam, mindegy, hogy pizsama vékony selyemszára, amit egy húzásra lejön, vagy egy puha jogging, ő kapaszkodik, húz, és rángat. Sajnálom szegénykét közben, hogy én a nagy ott fent matatok valamit, amit ő nem lát, nem tudja, hogy neki csinálom. És hiába sietek, az neki mindig túl hosszú. Így aztán felemelem a pultra, elé állok a testemmel, hogy le ne essen, így támasztom őt. Közben fél kézzel fogom, a másik karomat próbálom polip módjára megsokszorozni, és megcsinálni az ennivalóját. Hát nagyon nehezen megy néha. És muszáj leraknom, akkor persze jön az üvöltés. Na, és ha az ennivaló forró, hű, az a következő probléma. Látja, ott van, szinte már érzi a szájában, én meg csak fújom, kevergetem, kavargatom. Már jeget is rakok bele (még jó, hogy Pi vízből készül a jég), és ő nem kapja… Kibírhatatlan. Mindig kérdezik, hogy jó evő a gyerek? Hát én meg nem tudtam. Hát eszeget. De mikor a spenótot 3-4 kanállal úgy kellett befeszítenem a szájába, rájöttem, jó evő! :-) Csak nem mindent szeret. De most már megy a zöldbab, brokkoli, karfiol is, édeskömény. Már kicsit lehet fűszerezni is. Sőt már kinézi a számból a kaját. Csak akkor nem, ha épp akkor evett. De belekóstol már a felnőtt ételekbe: húslevesbe, főzelékbe, sütőtökrémlevesbe, spárgakrémlevesbe. Azért a mai chili kissé meghajtotta … úgy 3x egy másfél óra alatt:-) Pedig csak épp imitáltam a fűszert lemosva a húsról, de a vörösbab úgy látszik túl nehéz volt, vagy épp jól csúszott… Lényeg az érdeklődés. Azt mondta a homeopata orvosunk, na ezt kell kihasználni! Kihasználtam, és úgy jártam, hogy a vendégségben már hirtelen nem volt nálam több pelus, mert soha nem volt ilyen gyakori a “termés”. Nem volt más már nálam, csak egy úszópelus, lévén onnan nyargaltunk tovább. Hát mit volt mit tenni, tegyük ezt fel. Na, és otthon jöttem rá, mikor a gyereket kiemeltem a kocsiülésből, hogy az úszópelus az égvilágon semmire sem jó, csak kakát szűrni a vízben. A pisi egyetlen cseppjét sem fogja fel ugyanis. Így a gyerek a nyakától a bokájáig a saját levétől tocsogott!
De az érdeklődését kihasználva így kapott epret idejekorán. Elvileg még várni kellett volna vele 1 éves koráig, de akkor már ugye nincs eperszezon. Úgyhogy úgy döntöttem, mikor ott kuncsorgott, bele-bele nyúlkált, cuppogott, nyalogatta a száját, hogy az én gyerekem nem lesz eperérzékeny! Összetörtem egy kicsit, és beraktam a szájába. Azt az élvezetet, ahogy az összemaszatolt kis arcocskájába tömte be a falatokat, hát meg lehetett zabálni! Úgyhogy máskor is kapott. Soha nem tudom megenni az epret úgy, hogy ő ne kérne, és én ne adnék neki. És mivel édesítés, hab, cukor nélkül eszem, így gondolom olyan nagyot nem árthatok egy 10 és fél hónaposnak vele. És most már végre van magyar eper! Micsoda különbség! Fele annyiért volt korábban görög. Azt is vettem, és ízlett! Egészen addig, míg beruháztam egy negyed kilóra, és vettem a magyar melegháziból. Nem lehetett megállni, mert az egész zöldséges bódénak már messziről eper illata volt! És az íze, hát összehasonlíthatatlan! Imádom az epret, csak az ára szab határt a mennyiségnek, amit meg tudnék enni. Így azért beosztok fél kilót 3-4 napra. Minden formájában szeretem: pürésítve, ráöntve a többi gyümölcsre; joghurttal összedarabolva; tejhabbal felverve, diétás vaníliafagyira ráöntve a szószt, natúron persze, vagy a reggeli zabkásába belepasszírozva, joghurtos sütibe zselésítve, túróval keverve. Megunhatatlan számomra! Ugyanúgy, ahogy a málnát, a görögdinnyét, vagy a cseresznyét, amit szintén a szezon kezdetétől, az utolsó napjáig minden nap eszem, ha tehetem. Most rákaptam a fagyasztott áfonyára. Így puhább, omlósabb, édesebb, mint a nyers. De egyaránt finom a zabkásába, a zabpelyhes pudingba (olyan mint a grízpuding, csak sokkal diétásabb), vagy a diétás muffins-ba, Alexa féle barna sütibe sütve! Bele lehet keverni joghurtba, túróba ugyanúgy, és a túró, joghurt tortába is isteni!
Mostanában órákat töltök el a receptek felett, átalakítva őket, keresve mit, hogyan tehetnék diétásabbá, mert sajnos Stáhl Judit receptjei hiába finomak, és hirdetik fennen, hogy “büntetlen öröm”, azért ha a Súykontrollt valaki elolvassa, már nem tud nyugodt szívvel megenni egy tejszínes, majonézes husit, még ha ahhoz nincs is rizsköret, vagy pláne krumpli. Így mivel a magazin lelkes olvasója vagyok, át kell alakítanom a receptjeit. A mézet édesítővel, a tejszínt: tej és zabpehelyliszt keverékével, vagy joghurttal lehet helyettesíti, a parmezánt sovány sajt, a fehér lisztet zabphelyliszttel. A legnehezebb, hogy a tejfölt joghurttal kell helyettesíteni, miközben az sokkal savanyúbb, és hígabb. Így felesben keverem. Ez így működik. Néha megingok, és vannak kevésbé állhatatos napok. Mikor például meglátogattam az idős hölgyet, aki a Váci utca közelében lakik, és eltologattam a babakocsit a sétálóutcában, beleakadtam a Gerbaud fagyizó kocsijába, a kézzel tekert tölcsérben kínált fagyicsodákba. Hát nem tudtam megállni, és egy gombóc erejéig elcsábultam. Soha még olyan jól nem esett fagyi: dobos torta ízű volt, fenséges! Mivel ez a nap már félig bukott volt, este még lecsúszott másfél hónap után első bűnözésképpen a régen imádott vacsorám: 2 babapiskóta, és egy pohár sovány tej. :-( De persze másnap a mérleg kíméletlen volt, fél kg plusz. így jött a kompenzáció: Turbó Diétás fehérjepor délben, és este, közben gyümölcsök, reggel a szokásos dús zabkása. És hopp, egy kg ugrott, lelkiismeret-furdalás elaltatva, mert mit ér a nyár fagyi nélkül? Olyan mint az élet szerelem nélkül. Megyeget, megyeget, de azért nem az igazi! Meg nem is a délelőtti fagyi volt a gond valószínűleg, hanem az esti bepakolás. Amúgy sajnos már egy órás csúszás is megérződik. Ha tápdúsabb (a diéta szabályait betartva) a vacsora, de 6-kor eszem, nem árt. Ha lightosabb, de mondjuk 7-kor, és főleg 7 után, akkor nem mozdul semmit a mérleg. Lassan, de folyamatosan mászik egyébként a súlyom lefele, 0.5 kg egy hét alatt kb. Centiméterekben is mérhető, csak sajnos mindenhol, ott is ahol nem kéne. :-( Pedig már annyira megszerettem az új melltartó méretem, igaz össz-vissz két darabot tudtam felváltva hordani, ami nem szoptatós, de akkor is jó érzés volt.
Csak sajnos nem tudok intenzívebb, több mozgást végezni, és most leginkább arra lenne szükségem, hogy tónusosabb, feszesebb legyek mindenhol újra. Nem reménytelen ebben a korban sem, csak pénz és idő kérdése. És momentán egyikből sem bővelkedem. És, amikor Peti náthás, akkor még a szokásos tornák is kimaradnak, amit nagyon hamar megérzek. Legközelebb megint kisebb a teljesítményem. Futni, azért hetente futok, sőt néha, amikor Dana itt van, hétvégén reggel is beiktatok néhány kört. Van végre egy csodahelyes nyári futóruhám! Igazi, szellős, könnyen száradó, pillekönnyű. Ugyanolyan klassz, mint a téli profi ruha volt. Csak az már olvadt le rólam, szaunában éreztem magam benne, ahogy melegedett az idő. És ebben olyan csinosnak érzem magam! Mikor felveszem, átalakulok, sportos némbernek érzem magam… és ez az erő, ez a löket kell hozzá, hogy jól menjen a futás! Csak a pulzusom ne lenne olyan magas! Így nem tudok zsírégető intervallumban futni, mert akkor gyakorlatilag csak gyalogolnék. Ahogy ez a futópadon meg is látszik, mikor beállítom a pulzuskontrollra. Azt mondják ez is fogyaszt, de oly kevéssé hihető. Legalábbis akkor fel kéne az időt nyomni 45-50 percre, de akkor hogy fér bele az egy órás edzésidőbe az összes többi gyakorlat? Azért ki fogom próbálni! Pedig muszáj lenne a szívemet megerősíteni, és a pulzust lelassítani, mert Petihez egyre több- és több erőre van szükségem. És még hosszú távon!
Már néha úgy kell szaladni utána, mert irdatlan tempóval teper át egyik szobából a másikba. Ahogy én cirkálok pakolás közben, ő tartja velem a lépést, csak szegény úgy elkeseredik, mikor végre utolér, én meg rohanok át egy másik szobába újabb cuccokkal a kezemben. Ez a lakás olyan, mint egy labirintus, ill. egy vajas kifli. Egyik végéből (fürdőszoba) a másik végébe: Peti szobája, ami hiába szomszédos, meg kell kerülni a lakást, és ezt naponta több tucatszor megtenni, kilométereket gyalogolok szerintem anélkül, hogy ennek valami látszatja is lenne. Egyszerűen csak rend van. Pedig nem is vagyunk sokan! Mi lesz ha begyorsul? Így is mindent, mindenhonnan, villámgyorsan kipakol, kinyit, megesz. Múltkor még a kezébe tudtam adni a tégelyeket, ezzel le lehetett foglalni pelenkázás közben (egyébként külön közelharc), most már kinyitja. Honnan tudom? Hát persze, hogy onnan, hogy majdnem megette a pakolásom, meg krémes lett a szája széle. De eszik papírt a flakonokról, és gyerekkonyha eszközeinek címkéjéről, nylon zacskót, hangyát (ez utóbbit nem direkt). De azért próbálkozik a normálisabb ételekkel is: most kipróbáltuk a ropogós Finn Crisp vékony lapocskáit májkrémmel megkenve. Igazi élvezettel, és kíváncsisággal nyammogott el rajta! És meg is evett jónéhány darabot belőle. Igaz, kis nyálzás, öklendezés, a fele a partedli erszényébe való bepakolás közepette, de ette, egyedül, a tálcájáról! Főzeléket azért még nem adnék a kezébe, mert tuti az egész a tapétán kötne ki, de ilyen kis egészséges falatokkal igazán jól barátkozik. És mennyivel jobb, hogy ropogós rozskenyéren köszörüli a frissen növő fogacskáit, mint fehér lisztből készült kiflivéggel áztatná, vagy kekszel, vagy “baba”piskótával. Ez mitől baba, mikor semmi egészséges nincs benn? Fehér liszt, cukor, tojás! Egyiket sem igazán jó enni 1 éves kor előtt! Szerintem utána sincs szükség az összetevők nagy részére. Ja, hogy úgy szereti a gyermek?? De könyörgöm, mi felnőttek neveljük az ízlésüket, hogy mennyire lesz válogatós, mennyire sok féle ennivalót eszik meg, mennyire egészséges táplálkozik. Dana nagy örömmel fogadta a bio korszakom, boldog, hogy még egészségesebben eszünk, még változatosabban, szívesen megkóstol mindent. Azt hiszem, ehhez nagyban hozzájárultak a nevelési elveim: “mindent meg kell kóstolni, ha nem ízlik, kiköpheted”, ill. már kicsi korától mindenfélét főztem neki: kínait, az olaszt, a vegánt és a bio-t is. Ismeri a szóját, az erős fűszert, egeszi már a zöldségköretet is, mindenfélét megkóstol, még ha minden nem is ízlik neki. De ő azon ritka kivétel az osztályból, vagy bármilyen közösségbe ahova kerül, aki mindig jól tud lakni akár a menzai kajával is, étteremben is szépen evett mindig, és nem finnyog. Nem iszik cukros üdítőket, nem zabálja az édességet, bár nem tiltom, és egy McDonalds-ban is képes megtalálni az egészséges ételeket. Soha nem lesz bajban sehol! Remélem Petit is sikerül így nevelnem. Látszik, hogy érdeklődő, és ezt a természetes kíváncsiságot meg kell lovagolni, ki kell használni minden alkalommal!
De Peti nem csak az evésben, növésben fejlődik, hanem már kezdi az önállósodás többi formáját: lépeget felénk egy-két lépést! :-) De nagy út ez egy kisembernek! Már stabilan áll, és kapaszkodik sokszor kéz nélkül. Billen, de nem mint a zsák, és mindig, mindenhol feláll. Sajnos a kádban is. Úgyhogy az elázott (15 cm magasan állt megint a víz benne!!) pincéből visszahoztam gumicsizmában a kiskádat, beletettem a gumitappancsokat, és így nem kell egy teljes kádnyi vizet ültéig megengedni, és a kis kádban végre felállhat. Csak nem tudom ez mire jó? Dana fél órákig, pancsolt, lubickolt, elmerült, prüszkölt, hancúrozott a vízben. Peti is szereti, az úszás már nagyon jól megy, de akkor mi a fenének áll fel, ahogy berakom a kádba, ott fagyoskodni kapaszkodva?? Nem jöttem rá, így csak megpróbálom fél kézzel fogni, másikkal mosni, lezuhanyozom (eddig ettől félt, de most ismét megpróbáltam, már bírja!), és gyorsan kiemelem megtörölni. Az egész nincs több 15 perc az öltözködéssel együtt! Így aztán nincs már fél órás program, de nincs is hozzá türelme. Elkezdi pakolni Dana fürdőeszközeit, amit ki kell vegyek a kezéből, akkor jönnek a sajátjai. Ez se sokkal jobb. Már megrágtuk a vízi teknőcöt, a halacskát, a kis békát, ismét feláll, és le nem lehet erővel sem ültetni. Viszont új elem: megtalálta a kis fütyijét. Ezzel remekül elszórakozik. Na, addig a pár pillanatig leül! :-) Mondom is neki: “Na fiam, ez lesz életed főszereplője innentől kezdve!” :-).
Úgyhogy mikor azt kérdezik: Na, mi újat tud Peti, hát látjátok tényleg alig akad valami… :-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése