Hát eljött az az időszak, amitől féltem, a szeparációs konfliktus. Ha eltávolodom Petitől a lakáson belül is, először teper utánam, körülöttem tesz-vesz, aztán elunja, egy darabig csimpaszkodik a lábamba, nadrágba, billeg. Ha már nem tudja lekötni magát, vinnyog. Amíg fel nem veszem, vagy le nem ülök hozzá. Vasalás, főzés, takarítás, fürdés, hajmosás egyebek fél kézzel ezek után. Mert nem hagyja abba. Tudom, tudom, nem szabad. Elrontom. Tudja mitől hergelődök fel, a sírását nem bírom hallgatni, és ezt ki is használja.
Most olvastam a horoszkópját, amit neki személyesen csináltak, és bizony nagyon igaz: érzelmi kis zsaroló. “Ne hagyjuk rá, hogy belelovalja magát a sírásba”. De belelovalja, azonnal. Úgy ki képes borulni, hogy alig kap levegőt, orrán, száján omlik a takony, szeméből a könny, és olyan irdatlan fájdalom van a tekintetében, mintha legalábbis órákra magára hagytam volna. Pedig ma pl. csak annyi történt, hogy Péter bácsikája játszott vele a járókájában, én próbáltam dolgozni a gépen, hogy ne éjszaka kelljen. Ennyi. Nem több. Mire kinyitottuk (kb. 10-15 perc!) a járókát, már úgy mászott ki belőle, mint aki halálosan megfáradt, és alig tud haladni. Olyan mérhetetlen fájdalom, sírást adott elő, hogy nem lehetett tőle a szobában megmaradni, fel kellett venni. Ill. előtte megpróbáltam felvidítani, elterelni a figyelmét a tokapuszival, ami mindig hatni szokott. Hát olyan félmosolyra sikerült, kacarászás azért nem volt… hogy azért ne a sírást díjazzam, hanem a jókedvét, és utána felvettem. Írás nuku, bank szintén, mama szerződés odébb tolva. Na, akkor megetettük, hátha az volt a baj. Kaja lement, én közben vasaltam, Péter etette. Már csak egyetlen árva nadrág maradt hátra, mire elfogyott a türelme, és nem volt megállás. Hiába mászkált körülöttem Péter a gyerekkel, állt mellette, az utolsó darab: egy nadrág másik szárát már fél kézzel próbáltam kivasalni eredménytelenül. Na, ez így nem mehet, nem uralkodhat rajtam! Péter átvette, vinnyogott, de kibírta. Többre nem futotta.
Volt, hogy már beültettük az babakocsiba, be a konyhába, és így próbálkoztam főzni. Van amikor sikerült, van amikor már innen is feszül kifele. 
És ez így megy minden nap. Most már nincs el idegenek kezében. Ma Dana barátnője jött fel nagy várakozással, mert ő először látta közelről Pétert, és nagyon vágyott egy kistesóra mindig. Alig akart ebédelni a kislány, hogy Petivel játszhasson, etethesse, gyömöszölgethesse egy kicsit. De Peti erre magas ívben tojt… Se kislány ne etesse, még Danának sem volt először hajlandó. Végül a lányom bezárt a konyhába, hogy a gyerek ne lásson, és így egy idő után Peti megnyugodott, és szépen betermelte az ebédet.
Ha anyu itthon marad vele, már nem vigyorog. Gyanakvó. De mégsem játszom el a könnyű kilopódzós távozást! Nem. Elköszönés, puszi, pá-pá, simó, sírás, és közben elmegyek, határozottan. Ha kilógnék, mindig félhetne majd, ha kilépek az ajtón a kukával, vagy bemegyek a szobába és nem lát. Meg kell tanulja előbb-utóbb, hogy anya, ha elmegy, akkor elköszön, és majd visszajön. Azt olvastam, a piciknek nincs időérzékük: egy percre, vagy egy órára tűnök el, nekik ugyanolyan tragédia. Így közben próbálok hangosan beszélni hozzá, hallja, hogy ott vagyok a lakásban.
Nem lehet már reggel sem benn hagyni a kis ágyban sem, ahogy eddig tettem, míg készülődtem, mert most már néhány percet után elkezd óbégatni veszettül. Így inkább azt teszem, aminek nem vagyok híve, pizsiben mászkál körülöttem a fürdőben, konyhába, míg készülődöm, beágyazom, mosakodom, reggelit készítek. Közben várunk, várunk arra, hogy ő közben szépen belerottyantson a pelusba. Ne kelljen 10 perc után újra átöltöztetni, új pelus stb. Így van, hogy pizsiben reggelizünk. Na, ha aztán sincs eredmény, akkor nincs mese, átöltözés. És a termés persze megérkezik, miután elkészültem, felöltöztem, összepakoltam a tornacuccom, be a gyerekcuccot, gyereket felöltöztettem, beraktam a székbe… na, és közben vörösödik a feje…. Gyereket ülésből ki, kicsomagol, levetkőztet, lehetőleg mindent összekakált. Alsó trikót, nadrágot, harisnyát is. Úgyhogy pucérra. Új ruhát keresünk pucéran a szekrényben, újra felöltöztet tetőtől talpig, kiskabát, kis ülés. Peti közben vigyorog. Anya elkésik.
Az evés továbbra is az asztalnál velünk, arra azért van türelme, hogy miután ő megette a magáét, megvárja többé-kevésbé míg mi is megesszük a magunkét. Közben elfoglalkoztatja magát, rág, karmol, harapdál, ledobál, “olvas”, kilóg oldalt, ütöget, dobol.
A veszélyes helyzetek nem szűntek. Már a kiságyat is lejjebb pakoltuk, a fiókokra zárak, a nyithatókra parafa dugók, hogy ne csukja be az ujját. A kiságyba ha berakom aludni, leszakad a derekam, főleg, amikor ki kell venni. Olyan, mintha a földön feküdne. Nem emlékszem, hogy Danánál használtuk volna ezt a magasságot (ill. mélységet). Szerintem akkor kapta a matracot, amit a földre tettük, mellé feküdtünk, elaludt, kijöttünk. Peti is képes így elaludni, nem csak kézben. Ágyamba berakom, melléfekszem, nem szólok semmit, kezem a hasán, szájában cumi. Sír, nyög, dobálja magát, szeme kezd lecsukódni. A sírás átmegy mantrasírásba… majd nyögésbe, szuszogásba, végül elalszik. Ugyanígy történik a teraszon is. Most kezdtem már átrakni a mélykocsiból a sportkocsi részbe, mert kezdte kinőni, kezdett kimászni belőle.
Meg most már az idő is jó, nem kell olyan nagyon betakarni. Elkészült az előtető, így azzal tudok árnyékolni. Kezem a hasán, dobálni próbálja magát ülésben, derekát kinyomni. De aztán elnézelődik, fokozatosan hátrébb döntöm, végül elalszik. Akkor leteszem vízszintesre.
Anyuval elkezdték felfedezni a természetet. Ez még nem töltötte el nagy lelkesedéssel Petit, inkább kissé riadtan, a polifoamról le nem mászva érdeklődve, de kissé távolságtartón figyelte a fűszálakat, ami a lyukak közt átbújt. És el nem mozdult volna arról a 3 nm-ről, ahova leraktuk. A dombról figyelte a kerítés lécein átsejlő autókat, buszokat, a kertben fel-alá nyargalászó kismotoron brummogó nagyobb kisfiúkat (2-3 éveseket), akik nagy hanggal, gyalogpedállal “végigrobogják” a járdákat. Néha akkor sebességgel közelítenek a kerítés felé, hogy azt hiszem tuti fel fognak kenődni a falra. De nem. Legalábbis egyetlen gyerekpacát sem látok a kerítésen, és a gyerekeken sem látszik nagyobb sérülés. Pedig lejtő, ajtó, kerítés, minden van.
Kis fogacskája: a 3. felül nagy nehezen kibújt. A gyerekorvos mondta, hogy ez olyan, mintha a redőnyt kellene felhúzni a fogról. Az ínynek kell felhúzódni, és ez igen fájdalmas. Hát ezt egyértelműen alátámaszthatjuk. Peti bele is betegedett. Először Húsvétkor jött a láz. Úszásszünet. Majd eltelt egy hét. Jött a nátha. Takonykór 2 hétig! Végül fogzás: áprilisi 14-én kibújt a fogacska. Mos rohamléptekkel fog jönni a negyedik is bizonyára. Úgyhogy lehet marad a jó öreg Panadol, ha csillapítani akarom a fájdalmát, mert borostyánlánc ide, vagy oda a Chamomilla bogyóval egyetembe nem segítettek szegénykén.
Peti közben egyre stabilabban áll, szinte már állandóan.
Maradt a billegés előre- hátra beingás, el is kell kapni, mert óriásikat képes esni, de most már gyakrabban hajlít, és guggol, és lehuppan szépen, és elindul, (mit elindul, robog!) riszálva a kis fenekét!
És sajnos nem csak esik, zuhan is. Most az úszáson esett le a pelenkázóról, miközben előtte állva! elnyúltam a törülközőért, ő oldalra billent, és zutty, le a szőnyegre 75 cm-ről. Hát elnémult a terem… Karomba vettem, vigasztaltam, nyugtatgattam, fejet tapogattam, próbáltam vizsgálni. De úgy tűnik megúsztuk. Az úszásról persze elkéstünk, de ennek ellenére most már jól viseli a vízben való játékot, a merítéseknél is alig nyöszörög, ebben a csoportban nem kell, csak egyet-egyet meríteni, nincs ismétlés. Inkább több, másféle gyakorlat. Már kapaszkodik kifelé, be is löki magát a vízbe, a kis popsiját emelgetve, tologatva. Annyira imádnivaló! A legjobban továbbra is a háton cipelést szeretem. Igaz, hogy közben bekrepál a térdem, ahogy törpejárásban kétszer körbe kell járni a medencét. De közben a nyakamba liheg, lóg, nézelődik, teljesen békésen elhagyva magát. Imádja ő is, én is. De szereti a zsipsz-zsupsz kiemel-vissza derékig gyakorlatot is. És az egyensúlyozást is, ami a legnehezebb nekem, alig bírom megtartani, a csuklóm azért nem annyira erős, hogy ezt a farnehéz gyereket csak a popsijánál egyensúlyozva felnyomjam a fejem fölé. Apropó nehézség: Peti már 8700 gr., 73 cm.! Pont tökéletes. Imádnivaló kemény kis husi mindenütt, izmos, erős, gyönyörű kis test!
Az én testem is kezd végre veszíteni a párnákból. Nem bírtam tovább. Most motiváció is van, meg utáltam magam, nem fértem bele a régi ruháimba. A buliba alig tudtam magamra erőltetni valamit. Megvettem Béres Alexandra Súlykontroll könyvét, hozzá egy receptkönyvet –60%-ért, és belevágtam. Nem mondom, hogy nem éhezem, mert hiába eszem 5x, olyan pici adagokat lehet abból, ami jól esik, hogy a fél fogamra se elég. Zöldségből persze lehet sokat, de egy nyamvadt kis hússzelet az pitty-putty eltűnik a pocakomban. Nem betarthatatlan, bár az első 9 nap elég nehéz.
A szakácskönyve viszont remek fogásokat, ötleteket ad. Igazi kaland, alig várok egy-egy új receptet, hogy kipróbálhassam. Most pl. várakozáson felül élvezetes volt az almás, káposztás heringsaláta (ruszliból egyszerűbb volt). Kellemes íz. Soha nem ettem, ropogós rozslapokat lehet hozzá rágcsálni (Wasa kenyér, vagy Finn Crisp). De a zabpehelyliszt felfedezése is remek. Nagyon jól sűrít, remek tortillát lehet belőle sütni, és nagyon jól dagad. Megszerettem a poridge-ot, vagy oatmeal-t más néven reggelire. Peti is azt eszi, csak tej helyett tápszerrel. Neki nem párolom meg az almát, nyersen reszelem bele, és ő fahéj nélkül kapja. Engem két órára eltömít (utána még ebéd előtt meg lehet enni egy almát néhány Korpovit keksszel). Laktató, édesítő nélkül is édeskés, egészséges, tele rosttal, B vitaminnal, és nagyon finom! Alexa zabkorpát is tesz bele, én is így eszem. Kipróbáltam kókuszreszelékkel, natúr kakaóval, eperrel. Mindegyik finom. Soha nem gondoltam volna, olyan gusztustalan egy képződmény. Kár, hogy Danát nem erre szoktattam, most fogszabályzós időszakban milyen jól jönne. Még próbálkozom, mert most alig bír enni szegény, és már fogyott a semmi kis súlyából 2 kg-ot. Fiúkat lepipáló edzettsége, állóképessége, ereje van, izmos is, de akkor is!
És a módszer működik, olvadnak le a kilók. Már 1 hét alatt is látható, és érezhető. Még messze a végeredmény, még legalább 2-3 hónap, de már legalább van egy harmadik nadrág, amibe beleférek. Hogy a hasam hogy lesz újra rugalmas ki tudja, a heti négy mozgásnál nem tudok többet megoldani, kéne konditerem is, de az Petivel nem megoldható. Viszont ennél többet később sem fogok tudni mozogni, sőt! Jön a kemény reggel 3/4 6-os kelések, az ügyintézésre sem tudom hogy lesz időm munkából rohanás és a bölcsi között, nemhogy tornára.
Most már kezdem visszaszámolni szomorúan, hogy már csak négy hónapom van itthon Petivel. Sajnos sok időt töltöttem szomorkodással, nagyon nehezen tudtam lelkileg összeszedni magam, és most ajándék minden nap, amit még együtt lehetek vele. Soha ilyen nehezen nem mentem dolgozni, mint most, hogy a kicsit egyedül kell hagyjam. Hiába tudom, hogy a bölcsis néni egy tündér, de csak 14 hónapos lesz! Sír a lelkem. Ha legalább másfél – két éves lenne. De annyi időm már nincs. És, most hogy a mamám is rám szakadt, így pláne muszáj.
Most, hogy a lányomat felvették egy baromi messze lévő gimnáziumba, az aggódás már elkezdődött. Megnéztem a honlapot, annyi program van, amire nekünk szülőknek el kellene menni, szülőik, fogadóórák pluszban. És nem átszaladok ide szembe, hanem 45 perces esti kocsiút Óbudára. Hogy fogom tudni megoldani? Ne tudjak semmit az iskoláról? Ne ismerjék meg a tanárok a gyerek szüleit, csak az apját? Mit csináljak? Melyik ujjam harapjam? Egy bébisitter-t csak akkor tudok iderángatni ilyen alkalmakra, ha van egy állandó heti alkalom is (ami azért húzós), ha Péter megszokta, ha el tudja tőle fogadni, hogy a nap legnehezebb időszakát, a fürdést, vacsorát, lefektetést el tudja fogadni mástól. De most még a lányomtól is nehezen fogadja ezt el! Mikor, hogyan tudnám rábízni másra… Iszonyúan félek. Próbálok mindkettőjük igényeinek megfelelni, lavírozok, hol ennek, hol a másiknak kell rólam lemondania. Valamelyikük érdeke mindig sérül. Még jó, hogy Dana olyan megértő, és hogy van egy apja, akire lehet számítani. De ma, mikor átfogalmaztam a méltányossági kérelmet, amit Szilárd írt, hogy hátha a közeli iskolába felvennék… hát szivettépő volt, hogy egyedül írta alá, E/1-személyben fogalmazott. Neki fel sem tűnt, hogy a “mi”, a “lányunk” kimaradt a szövegből, de én csak nyeltem a könnyeim belülről. Ennek a gyereknek nincs anyja? Pedig soha ilyen közel nem álltunk egymáshoz, soha ennyit nem tudtam együtt lenni vele.
De programra elmenni vele nem tudok, ez tény. Most jöttem rá, nem csak a gyerek miatt, ill. persze főleg miatta nem. De nem is tudnék mit kitalálni. Szilárd volt az ötletgazda, a kivitelező. Én a háttérmunkás. Egyedül nem vagyok programokban sem kreatív, és a megvalósítással is gondjaim vannak. Egy biciklizést sem tudnék így hármasban kivitelezni. Ugyanakkor meg kell találni azt a helyet, ahol mindhárman jól érezhetjük magunkat. Ráadásul jó lenne, ha barátok is csatlakozhatnának hozzánk, hogy Danának is legyen partnere, ne csak öcsi bogyó vigyorogjon rá mondjuk a medence partjáról. Csak momentán nem tudok előhúzni senkit, mert vagy nagyok a gyerekeik, azok nem élvezik a bébis programokat, vagy kicsik, azok meg mit keresnének egy falmászáson, vagy kalandtúrán.
És még a nyári nyaralást is ki kellene találni, hogy ne itthon gubbasszunk a 30°C fokban a lakásban. Ilyenkor érzem, hogy kevés vagyok egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése