Vegyes csapattal készülődtünk az első Petivel eltöltendő nyaralásra: Anyu, férje: Péter, Dana a lányom, a barátnője Bori, mindketten 13 évesek, és jómagam a kicsi Petivel. Először egy kicsit soknak tűnt a létszám, és ennyi ember igényeit nehezebb összehangolni, de mint utólag kiderült nagyon jó választás volt, hogy Danának volt egy társa, aki testvérszámba megy, mert irtó helyesek voltak együtt: igazán felszabadultan kacagtak, vihogtak, beszélgettek éjszakába menően. Mikor Danát kérdeztem mit szeret Boriban, egyszerűen azt mondta: ő annyira aranyos, és kedves ember, mindent meg lehet vele beszélni. Tényleg olyan, mintha a húga lenne, ahogy az út alatt többen így hitték. Péter volt a mi jolly jokerünk: a pótapuka, pótnagypapa, egyúttal túraszervező, sofőr, programajánló. Igyekezett a feladatnak maximálisan megfelelni, magában tartva az aggodalmait. Így nem egyszer hittek bennünket négyünket Péterrel, Borival és Danával együtt egy családnak. Csak kevesebb volt a vita, mert alkalmi szerveződés voltunk, hiányzó érzelmi harcok nélkül, ámde annál több kompromisszum-készséggel, és lelkesedéssel. Nekem azért nagy könnyebbség volt, hogy volt velem egy másik felnőtt, ráadásul férfi, akivel ugyan együtt találtuk ki melyik nap mit fogunk csinálni, de megnyugtató volt, hogy nem egyedül kellett döntenem, vagy az utat megtalálni, bár nem volt olyan bonyolult feladat így utólag… No, meg nem egy felnőttel próbáltak a lányok hadakozni, így kiegyensúlyozottak voltak az erőviszonyok.
Kissé nehéznek bizonyult először a feladat, hogy olyan helyet találjunk elfogadható áron, ahol mindannyian jól érezzük magunkat, és találjunk megfelelő szórakozási lehetőséget is mindenki számára. Mielőtt belelendültem volna az aggodalomba, jött a hír anyutól, hogy egy ismerősön keresztül találtak egy magánháznál helyet egy általam soha nem hallott településen, Pálosvörösmarton, a Mátrában. Annyit tudtunk a szállásról (utólag derült ki, anyuék már voltak ott előttünk), hogy egy nagy ház 5 szobával 2 szinten. Így a lányok felszaladtak az emeletre, bár ott nem ágyaztak meg nekünk, de birtokba vettek egy saját szobát TV-vel, ahol nyomták a VIVA tévét szabad reggeli, meg esti idejükben, amire nyújtottak, lazítottak, videoklippet készítettek, vagy nem tudom mit lehet egy zene-csatornán folyamatosan nézni… Így ők is jól érezték magukat, mert külön lehettek, és mi is, mert nem zavartuk egymást. A fürdőn osztoztunk hatan, de ez sem volt gond.
A nyaralás előtti héten a legtöbbet azon morfondíroztam, hogy mégis hogyan fogunk etetni 5+1 embert, ki fog főzni, mi az, ami mindenkinek megfelel, hiszen anyuval ilyen körülmények közt, hogy nekünk kellett főzni, nem voltam nyaralni. Amúgyis életemben összesen kétszer táboroztam vele, de ott kész kaja volt. Nem tudtam, hogy fogunk tudni összedolgozni, mert elég erős természetünk van mind a kettőnknek. Így aztán kétszer vásároltam be előtte, óriási pakkokat szelektáltam. És még előző este 8 órakor így nézett ki a konyha:
Mint utólag kiderült, anyu ugyanígy készült, még egy hétre elegendő ennivalónk volt így, igazi terülj-terülj asztalkám minden nap! És remekül ment az összedolgozás! Mivel ő otthon volt minden nap, előre készült, 3 nap előre elkészítette a vacsorát, így várt minket, két nap én főztem, az utolsó nap megettük a maradékokat. Szóval felesleges volt aggódnom megint, de hát én már ilyen vagyok. Remélem ez legközelebb javul. Ilyenkor az út után mindig tudom mit, hogyan, mennyit kellene legközelebb vinni. És a következő évre totálisan elfelejtem, és mindig ugyanannyival viszek többet. Úgyhogy most utólag is csináltam egy listát, nem csak előre, remélem ez segít.
Hiába segített Dana mindenben az utazás előtti nap, hogy oldja az utazás előtti stresszt, a kicsinek ruhát válogatni, a saját cuccát összepakolni, csak sikerült éjjelig rámolni. Igen együtt tudtam érezni most minden férfi emberrel, akik általában a kocsiba be-ki pakolást vállalják, miután este négyszer, másnap reggel nyolcszor ingáztam a lakás, a kert, és a kocsi között a cuccokkal, plusz lementve a virágaimat is a kertbe.
Hiába néztem át a ruhákat kétszer is, egészítettem ki plusz meleg ruhákkal, azt a leglényegesebbet viszont elfelejtettem megnézni az indulás előtt, hogy mégis milyen idő várható, és egyáltalán milyen itt az átlaghőmérséklet. Így egy kissé még a kiegészítésekkel is alulkészültünk meleg ruhával, mert az első néhány napban meg lehetett fagyni, állig húztam be a takarót, a nyári forróság olyan elképzelhetetlen messzinek tűnt, mintha soha nem lett volna. Aztán kegyes volt hozzánk az időjárás, minden arcát megmutatta a nyár: volt párás, szemerkélő, zuhogó, hűvös, és végül napos, és meleg, és enyhe az idő. De a 30°C elmaradt, mint kiderült itt egyáltalán nem is jellemző. Hiába magasan vagyunk, hegyekkel körülvéve. Ennek mértékét az otthoni kánikulában nem tudtam kellően felmérni.
Anyu az “Élj a mának, kövesd, amit a szíved diktál, majd lesz valahogy” alapelven, én a másik véglet: “Tervezz, szervezz, készülj, gyűjts adatot”. Így nem tudtam elképzelni hogyan találunk majd mindenki számára megfelelő időtöltést jó, és rossz időre egyaránt. De abban bíztam, hogy mivel semmi különös elvárásom nincs a hellyel kapcsolatban, az égvilágon semmit nem is készültem, néztem utána a lehetséges szórakozásoknak, semmit nem tudok gyakorlatilag a környékről (akkor még azt hittem), így aztán próbáltam magamhoz képest “lazára” venni a tervezést, ami kicsit elrugaszkodott a tényleges énemtől, de működött.
Ahogy közeledett a nyaralás ideje, csak megnéztem, azért mégis hova esik, hát alig találtam meg… A 600 lelket számláló falucska ehhez képest gyönyörűen rendezett kis helység volt, ahol a sarki kis közértben mindent lehetett kapni, ami a pakkból kimaradt. Ahol a faluban mindenki köszön egymásnak, ahol MINDENKI segítőkész, és ahol akkor sem szólnak ránk, ahol szinte kötelező lenne. Hiába, itt azért még él a legendás magyar vendégszeretet. Pálosvörösmart borospincékkel, rengeteg virággal, és ózon illatú hegyi levegővel fogadott. A határában levő babamúzeumban a 87 éves néni maga az iparművészeti kiállítás gyűjtője, a lánya a babaruhák készítője. Tárt karokkal várt minket, hisz a belépő díjból tartják fent magukat. És csak mesélt a népszokásokról, a viselet hogyan fejezte ki a viselője családi állapotát. Mit volt szabad a leánynak, és mit nem. És közben magunkban merengtünk, hogy a mai világunk ettől mennyire messze van már, és vajon jó-e, hogy így tradíciók nélkül “szabadon” élünk.
Ahogy a térképet bújtuk esténként, hogy a másnapi programot kitaláljuk, kiderült számomra, hogy a nászutam helyszínére kalandoztunk vissza, csak a környéket gyakorlatilag átírták közben. Ami akkor újnak számított (Ózon hotel), azt ma már lebontották. Szinte minden a nyolcvanas években épült hely rommá ment időközben: a Bérc hotel, az Avar-szálló, a parádfürdői strand, a parádsasvári üveggyár, a parádi forrás pagodája, a még ennél is régebbi épületekkel egyetemben. Kivételnek számított a Sasvár kastély, amit időközben felújították, és gyönyörű 5 csillagos szálloda lett belőle.
Az igen sokoldalú (a gazdasági válság miatt többfunkcióssá vált) lelkes recepciós, londiner idegenvezetőnk vezetésével egy magán túrán bejártuk a teljes kastélyt, a szobákat, a saját szaunával rendelkező lakosztályokat, a Monarchi térképét rejtő márvány padlózatú tárgyalótermeket, a szórakozó helyiségeket, az uszodát, a szerelmes szárnynak épített szív alakú tóra lepillantva valami végtelen nyugalom, és családiasság áradt a helyről. Igaz, túl sok vendégbe se akadtunk. Pontosabban, egyetlen egyet sem láttunk semelyik részlegen, pedig a főszezonban jártunk itt! Mintha 200 évet utaztunk volna vissza az időbe Károlyi György idejébe, amikor egy családi rezidenciaként szolgált a hely.
Borzasztó ellenpontként fél óra alatt konvertáltuk át magunkat a recski haláltábor helyszínén dokumentalista, a rabokkal együttérző túristákká, akik megpróbálják már a XXI. században felnőtt kamaszoknak elmagyarázni a lehetetlent, hogy miért zártak ide be több mint 1300 embert, miért ítélték el őket, és milyen alapon taposta el egyik embertárs a másikat csupán politikai nézetei alapján. Hogyan magyarázd el egy tizenévesnek, hogy miért írt az író, ha nem volt szabad? Mit követett el az, aki hazajött volna a Szovjetunióból a katonai fogságból, de útközben ide beterelték, vagy hogy milyen volt az egypárt rendszer, és miért voltak koncepciós perek? Hogyan tudnák beleélni magukat a fapriccsen szenvedő emberek mindennapjaiba, akiket egy maroknyi fegyveres őr fenyegetett minden nap, és kutyaól méretű, vízzel teli gödörben kötötték őket gúzsba. Valami persze átsütött a képekből, leírásokból, mert nem kellett sűrűn mondani, hogy maradjanak csöndben, itt nem illik. Egy pisszenés annyi sem volt, ahogy az korhű barakkban olvastuk a fali tablókat…
De hogy oldjuk a feszültséget, és a nap, ill. kirándulás kellemes emlékkel záródjon, elkeveredtünk a közelben egy struccfarmra, ahol bár már túl voltunk az időn, a tulajdonos hihetetlen talpraesettséggel, lelkesedéssel, alapossággal, ugyanakkor végtelen egyszerű közvetlenséggel mesélt az állatokról, a farmról, magáról, a vállalkozása 11 évvel ezelőtti kezdetéről. Ekkor mindenki idiótának tartotta, amiért valamilyen különleges dolgot akart csinálni. Ma, majd 100 strucc tulajdonosa, a terület óriási. Még a baromfi udvar is egyedi volt: egyetlen szokványos kacsát, tyúkot nem láttunk. Volt ott néma kacsa, tollas selyemtyúk, foltos gerle, ami háztájiban elképzelhető mindenféle lábas jószág.
Minden struccnak neve volt, a képen lévő Matyi névre hallgatott. A gazda kezéből ettek, de bemenni nem ment közéjük: “Majd bolond lennék, megrúgnának! Az emberemet, pedig már 3 éve dolgozik itt úgy megkapták, szaggatták, hogy véresre tépték le róla a ruhát. De az ürge hülye volt, úda ment, mintha kezdő lett volna, és terelni akarta őket. Olyan buták ezek, mint a föld, nem lehet ezeket idomítani…” és így tovább. Nagy ketrecekben van minden “család” (egy hím itt két tojóval él, mert különben “nagyon lehasználná őket, ha egy volna” :-) - napi 2-3 párzással!…). Védik a területüket, a tojókat furcsa búgó hanggal, és egy idétlen területvédő tánccal: hol az egyik szárnyukat ütögetik le a földre, majd a másikat, villámgyors egymásutánban, és közben billegnek, mint egy madárijesztő. A hímek nőiesen gyönyörűek: piros a csőrük és a lábuk, de közben alulról baromi rondák. Először azt hittem az egyik hímet a másik megkopasztotta. De aztán konstatáltam, hogy ezeket a madarakat a természet nem a szépségükért alkotta meg: a combjuk úgy fel van “stuccolva”, mintha véletlenül nem nőtt volna toll rajta. De egyedi bőrtáskának, kabátnak kiválóak… :-) Egyébként is a strucc minden porcikája kincset ér.
A húsuk koleszterinszegény, könnyen emészthető, a tojásukat még a tyúktojásra érzékenyek is megehetik, a zsírjukért ölnek a kozmetikaiparban, a gyógyszeripar a körmüket vásárolja fel. A húsukért meg belga, francia és más direkt vásárlók jönnek előre leegyeztetett hűtőkamionokkal. Jól meg kell szervezni, mert a vágóhíd 48 órát tárolja, csomagolja maximum. És egyszerre kell eladni minden darabját mind egy szálig! Nem semmi egyszemélyes szervezés kell hozzá!
“Hogy jutott eszébe ez az egész?” – kérdeztük emberünket, annyira valószínűtlenül bátor dolognak tűnt Afrikai állatokat tenyészteni egy kis faluban a hegyen, ahol még az átlag magyar éghajlatnál is hidegebb van. Csodálatra, irigylésre méltó volt a bizakodása, a hite, a vállalkozókedve és a jó értelemben vett egyszerűsége, ami a válaszában rejlett. “Valami mást akartam, valami egyedit. Néztem az internetet, és keresgéltem. Gondoltam a kengurura, meg a krokodilra is. De aztán megtetszett a strucc, mert arról ötszörös hasznot lehet lehúzni. Először hülyének nézett mindenki, aztán elkezdtek kritizálni, majd irigyelni”
Hőingadozás télen, nyáron? Tojik rá! Szó szerint, az a 60-70 °C Afrikában egy nap alatt éli át, ehhez képest itt egy év alatt. Dús termő talaj, tápdús élelem, szabad tartás, mi kell még?? Gyakorlatilag semmilyen betegségük nincs, védőoltás sem kell nekik! És mindehhez képzeljünk el egy olyan embert, a mi farmerünket, akit sajnos nem fényképeztem le, mintha a budapesti állatkertben egy állatgondozót. Egyedül a villogó, szabályos fehér koronái árulták el, hogy van, miből megcsináltatnia. Mindössze ketten látják el a majd száz állatot, miután este 5-kor bezárt az “állatkert”. Szabadidejében tojást díszítget ragasztott szalmával! És a vendégek majd mindenki vesz húst, tojást, vagy egyediben rendeli a bőrcuccokat. És persze a látogatási díjról se feledkezzünk meg, ami nagyon szerény, boldogan kifizeti az ember egy kis okulásért.
Egyébként minden bezár 5 órakor, utána kihal a környék, Gyöngyösön, falun pláne. A recski munkatábor, a múzeum, a kis közért, még a “bevásárló központban” is csak két bolt volt nyitva mozi után, merthogy arra is volt időnk: Shrek 4-ből okult az alkalmilag szerveződött családunk: Péter, a lányok és én. Anyu otthon maradt a kicsivel a kirándulások alkalmával, ő kiélvezte a nagymamáságot, én meg élveztem a szabadságot, és az átaludt éjszakákat. Mivel igen ritkán jutok el moziba, így ez egy bónusz program volt számomra. A Shrek ismét tanított, ahogy mindig, csak most kevesebb humorral, több mélységgel. Egyetlen mondat köré fűzte fel a történetet: “Csak akkor tudod értékelni igazán amid van, ha elveszíted”. Azt hiszem minden férfi, de legyünk elnézőek, minden szülő számára találó film. És ezzel a sorozat lezárult. Az egyetlen volt a Csillagok háborúján kívül, amelyiknek mindegyik része jó, sőt talán jobb volt az előzőnél. Itt keveselltem a humort picit, bár persze azért szem nem maradt szárazon, és rekeszizom se remegés nélkül, de talán a téma komolysága nem engedett többet.
A mozit a kultúrprogramos nap zárásaként, a zuhogó esőben egyetlen adekvát szórakozás napján ejtettük meg, miután megnéztük a 2009-es év múzeumát az Orczy-kastélyban. És bár a sokadik kitömött állat, és a sok századik egyedi madártojás nem volt túl élvezetes a “gyerekeink” számára, azért kamaszságukhoz mérten fékezett lelkesedéssel, de nagy türelemmel jutottak az élő hüllőkig, és pókokig, ahol kiborzongták magukat. És mi felnőttek csak remélni merjük, hogy talán volt haszna számukra a látottaknak, és fel tudják majd idézni később is.
De lelkesen jöttek velünk kirándulni, hegyet mászni, kilátóba felkaptatni Sástónál (mit felkaptatni, felrohanni!), amit jómagam már nem tudtam abszolválni, lévén az 50 m magas torony egyharmadánál már úgy éreztem menten szörnyet halok, ha még egy lépcsőfokot gyalogolok fel a csigalépcsőn, miközben a magasság folyamatosan nőtt, a szél enyhén rezgette a tornyot, és a palló mindössze alig 1 méter volt, ami elválasztott az átlátszó rácskorláttól. Szóval látvány ide, vagy oda, de kénytelen kelletlen visszamásztam a 120. lépcsőfokról. Egy kislány jött mögöttem nyöszörögve, és mélységesen átéreztem félelmét: “Anya az a baj, hogy nagyon csigás ez a lépcső… Meg az is baj, hogy attól félek, hogy nagyon félek…” :-). Én nem tudtam kinek panaszkodni, így magamnak vallottam be, hogy ez nekem nem megy.
Így aztán ennél a látványnál megragadtam.
Az erdőben gyaloglás viszont remek móka volt gyerekkel: Sástóról fel Mátraházára, majd vissza Mátrafüred felé újra. Ezt a napot úgy gondoltam Peti is bírja velünk, így hátamra akasztottam, az idő szerencsére megjavult közben, és nekivágtunk a hegynek. 
Gyalogoltunk, gyalogoltunk kettecskén: 
Időközben kissé elnehezült a kis teste, ahogy elaludt rajtam, és naiv módon megpróbáltam átakasztani Péterre. Ennek az lett a következménye, hogy felébredt, ordítva fakadt, rosszul kötöttük Péter hátára, majd jó alaposan lucskosra pisilte Péter pólóját (tartalékot elfelejtettem vinni, ami eddig soha nem fordult elő velem, és persze Péternél sem volt tartalék póló :-)). Mit volt mit tenni, visszavettem pisisen a hátamra, és cipeltem a hegytetőre. Ott megszárítkoztunk, feltankoltuk magunkat, egy kis séta, pihi, és mivel még 5.4 km-es szakasz következett, mégiscsak ráerőltettük, hogy a férfi hátat viselje már ugyan el. Kis nyöszörgés, sírás után nekiindultunk ellentmondást nem tűrően, és láss csodát fél óra múlva édesen hortyogott Péter hátán egy órát! Szerencsére a hátizsáknak fejtartója is van, így nem lötyög a kis fejecske össze-vissza; a fenekét tartja szépen, remek egy hordozó! Egy 10 kg-os kis emberke cipelésére a legjobb módszer! A Mátra pedig igazi feltöltődést jelentő élmény, akármerre megy az ember lélegzetelállítóan zöld minden, a levegő telve dúsan oxigénnel, a fákon átszűrődő fényjáték pedig varázslatos rajzolatot fest elénk. Úgyhogy mikor Peti ébren volt, érdeklődve nézelődött a hátunkon.
Kicsit el is tévedtünk ugyan, mert a jelzések bosszantóan hiányosak voltak egy helyen, de szerencsére mindketten jól tájékozódunk; meg némi segítséget is sikerült kérni. Elévetettem magam ugyanis egy végre arra felbukkanó autónak, így sikeresen visszataláltunk az autóhoz. A lábunkat azért mindannyian éreztük másnap, és végre kellemesen elfáradtunk!
Azért autós túránk is volt levezetésképpen. Így jutottunk a Kékesre, amit azóta Békehegynek neveztek el:
És megjelent egy új emlékhely: a “Minden motorbalesetben elhunytak emlékhelye”. Hát mit ne mondjak, a fák tele voltak az elhunytak szalagjaival, fényképeivel... A mentősök “élő donornak” hívják őket... Csak abban tudok reménykedni, hogy a fiam soha nem akarja majd kipróbálni ezt az életveszélyes, sebességhajhász sportot.
Jellemző, mennyire nem ápolják a magyar turisztikai helyeket: a kilátó ablakai olyan mocskosak voltak, hogy onnan nemhogy Parádot, de a szomszéd épületet sem lehetett látni. Itt legalább kimertem menni a kilátóba, lift vitt föl, de azért itt is bepánikoltam, mikor Dana megközelítette a korlátot, és kihajolt rajta. Én többnyire maradtam a pad nyújtotta biztonságos távolságban.
A büfében szocreál hangulat, a vitrinekben mini alkoholos üvegek ezrei, kissé elkezdett szúrni a szívem, mikor felfedeztem köztük a delfti kék-fehér porcelán tornyocskákat is... A büfés néni lassúsága, a forró csoki por alapja retro feelinget kölcsönzött a helynek. Minden változatlan, mint 18, és valószínűleg mint 25-30 éve.
Becsületünkre legyen mondva, hogy azért a 18-28 m magas 230 m hosszú függőhídon átmentünk mindannyian, ami lévén, hogy Péterrel tériszonyunk van, Bori mérsékelten vakmerő, azért simán legyőzhető akadálynak bizonyult. Csak számomra volt riasztó, lévén, hogy a léptek alatt még ki is lengett. A kalandpark vékony imbolygó drótkötelein, lengő deszkapallókon is átküzdöttük magunkat legyőzve a félelmünk, de végül nagyon élvezetes volt, igazi erő, és bátorságpróba. Igaz a Tarzan ugrást, és a lengő autókerekeket kihagytuk hárman (ennek csak Dana mert nekifutni), talán majd legközelebb bátrabbak leszünk. Péterrel és Borival egymást bíztattuk, Bori vezetett minket, és kommentálta az akadályokat miután “macskanő” gyermekem egy csimpánzt megszégyenítő gyorsasággal átszaladt az akadályokon, és otthagyott bennünket.
Dana lazításképpen felszaladt a falon az egyik legnehezebb szakaszt választva:
De dupla szaltót is ugrott a Eurojumpingon, de ezen már meg sem lepődtünk. (De azért büszkén dobogott anyai szívem, mikor más anyuka mutogatta gyermekének, hogy “na fiam, ezt kell csinálni”, szegény gyereket sokkolva ezzel...) Bori tornagyakorlatokat végzett a levegőben, önfeledten élvezve az ugrálás nyújtotta szabadságot.
A video alatt a levegővétel, pislogás TILOS! (nem a gyakorlat veszélyessége, hanem a felvétel rövidsége miatt… :-) )
Jártunk vizen:
,
és csúsztunk sínen:
A bobot a lányok nagyon élvezték. 
Mi Péterrel kevésbé tudtunk belemelegedni, így csak röhögni tudtunk magunkon, miután sikerült azon a szakaszon is teljesen megállni, ahol ki volt írva: “Tilos a fékezés”. Majd miután sikerült ellenkező irányú instrukciókat adnom a fékezést, gyorsítást illetően, ugyanezt elkövettük megdőlve maradtunk egy kanyarban, hogy végül csak előre-hátra mozogva tudtuk mozgásba lendíteni a bobot a mögöttünk robogni szándékozó legnagyobb bosszankodására. :-)
Miután az utolsó nap szokásos szomorúságával hazaballagtunk, boldogan összegeztük magunkbank, hogy utazásunk várakozáson (főleg, hogy semmit nem vártam) jól sikerült. Túljutottunk a gyökeres tulajdonság és jellembeli különbségeinken, egyedi szokásainkon, félelmeinket, és főleg a prekoncepcióinkon.
Mindent összevetve egy tökéletes nyaralás volt mindannyiunk számára!
(Többi kép itt: http://picasaweb.google.com/aniko415/Matra# )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése