De régnek tűnt, hogy táncoltam, pedig csak másfél éve volt, mikor még az életem aktív része volt a salsa. Azóta annyi minden történt. 7 hónapos terhes voltam, és még táncoltam, de már óvatosan forgattak. Akkor azt hittem örökre búcsút mondtam az élménynek.
Most azonban egy baba-mama tornás kismama társam lelkendezett, hogy megy a családjával Siófokra, engem is kapacitált, higgyem el jó lesz, van gyerekmegőrző, Dana is lehet kedvet kap hozzá, stb. stb. Az időpont pont stimmelt nekünk, és épp nyaralóhelyet kerestem Balaton környékén. Egy hetet nem mertem bevállalni két gyerekkel nem tudván Danának mennyire fog tetszeni, Peti hogy bírja, így maradt a 4 napos rövidített verzió, amit persze utólag mindannyian bántunk. Dana egyenesen ki volt bukva, hogy ő most mennyire lemaradt, és alig tanultak valamit. Olyan lelkes volt, hogy meg voltam döbbenve. Nemcsak a saját óráit látogatta, hanem minden alkalmat megragadott, hogy a haladóbb csoportokat lesse, megtanulja a figurák spanyol neveit. Büszkén mutogatta, hogy már miket tud. Minden fakultatív órát kipróbáltunk, egész nap táncoltunk: volt női mozgás, reggeli bemelegítés, délutáni nyújtás, raegeton (olyan kubai hipp-hopp féle rángatózás, ami neki nagyon bejött, én azért kihagytam), és tanult egy kis bachata-t kizárólag tisztelettudó távolságtartással. És persze ott volt a kétszer másfél óra táncóránk. A mienken én rendesen megizzadtam, lévén egyáltalán nem mozgott a levegő, ennek következtében mind a 40-50 emberről szakadt a víz. Iszonyú koncentrációt igényelt a tánc, és ezen a szinten már fizikai állóképességet is. A derekam sajnos nagyon fájt már egy fél óra után is, úgyhogy hátizom erősítésnek kell nekiesnem sürgősen.
Nagyon izgultam az első óra előtt, hisz a haladó csoportok egyikébe raktak be, felettem 7. szintre a kilencből, de nagyon sok volt a kihagyott másfél év. A figurákra már rég nem emlékeztem. Még az a szerencsém, hogy lány vagyok, így engem tulajdonképpen vezetni kell “csak”. Igen ám, de középhaladó szinttől feljebb már annyira bonyolultak a figurák, hogy egy-egy kéztartásból érteni kell mit akarhat a fiú, és ha nem úgy forgok, mondjuk kitépi a karom, vagy legalábbis kicsavarja, de minimum fejbe vág. Esetleg csak bosszankodik. És hát egyik sem kellemes. Az ember szeretne sikerélményt átérezni, nem kudarcok sorozatát. És nekem megvan az a hibám, hogy persze túlpörgök, magamtól kombinálok, és túl “erős” a karom (vagyis időnként ellenáll egy-egy váratlan kézmozdulatnak). Az első óra nem is volt túl nagy élmény, nekem sem ment igazán jól, és azért ezen a szinten is vannak kimondottan idegesítően béna partnerek, hál’Istennek azért kisebb számban. És igazi felüdülést jelentett a Stuttgartból érkezett elit salsa-kommandó, ahogy mi hívtuk őket. Igazi németséggel törték az angolt, de megbocsátottuk nekik, mert remekül táncoltak, nagyon előzékenyek voltak, és mindig mosolyogtak. Úgy, ahogy az ember általában egy idegen országban teszi. Ez a legfélelmetesebb számomra a salsában, hogy a világon ennyi helyen táncolják, mégis ugyanazon standard szerint, és így szinte bárhova be tudsz csatlakozni továbbképzésre. Ez a tábor forma pedig egyedülálló Európában: nyaralás, továbbképzés egyben! Egy –egy workshop-on a kubaiak minden évben újabb-és újabb figurákat találnak ki, aztán végigsöprik Európát, és megtanítják nekünk. És persze ebből gondolom nagyon jól megélnek. Nálunk azért általában véve nem olyan intenzíven táncolják, nem olyan ösztönösen, mint Kubában, és mint a latinok általában. Mi azért visszafogottabb, szemérmesebb nép vagyunk. Ez a tánc nálunk egy felszabadult örömforrás, egy jó játék, figurakavalkád, vicces, és változatos. Persze látok profi, összeszokott párokat, akik úgy tekeregnek egymáson, mintha soha nem akarnának elválni egymástól, de azért ez ritka. A jó ebben pont a változatosság. Én magam még egyetlen egyszer sem táncoltam olyannal, akivel két-három szám után ne éreztem volna azt, hogy na jó, de most már váltsunk. Vagy túl bonyolultak voltak a figurái, vagy túl unalmasak, vagy túl gyorsan forgatott, vagy túl lassan. És hiába a több száz figura, azért mindenki egy szűk készletből válogat, amit azért hamar meg lehet unni. Varietas delectat! Ebben is igaz, mint mindenben. De azért egy állandó partnerrel könnyebb lenne, beleilleszkedni egy társaságba, ahol járhatnánk a párcserés ruedát. Ebben egy leader vezetésével ugyanazt táncolja minden pár, és persze szívatják egymást (mármint a fiúk), ezáltal minél trükkösebbé, változatosabbá, látványosabbá téve a táncot. Így azért egyedül nagyon nagy lelkierő kell hozzá lemenni egy partyra, “árulni a petrezselymet”, és várakozni a felkérésekre. Dana tanított engem, mikor a fotel mélyébe süppedve bujdokoltam: “Anya, nekünk azt mondták, ha táncolni akarunk, álljunk fel, húzzuk ki magunkat, és mozogjunk egy kicsit a zene ütemére. Különben nem tudják, hogy azért ülünk, mert pihenünk, fáj a lábunk, derekunk, kifáradtunk, vagy azért mert várjuk a felkérést” És működött!
Megjegyezte a másik anyuka, aki a családjával jött, és a férje volt olyan kedves, hogy kirángasson a magányomból, és megtáncoltasson, hogy ennyire jól álcázva, hogy táncolni akarok, ilyen öltözékben, kívülről tüskéket meregetve, elrejtve a nőiességem minden megmaradt csíráját, kész csoda, ha valaki még fel mer kérni. Én nem tudom milyen vívódáson mennek át a férfiak, míg félve a kudarctól próbálnak táncpartnert keresni, de nekünk nőknek ugyanolyan, ha nem sokkal nehezebb. Talán könnyebb lenne, ha hallanánk egymás gondolatait! Mennyi tévedés elkerülhető lenne… :-D
Ami igazán meglepett, hogy bár nem a korosztályának megfelelő csoportba tudott kerülni a szerdai kezdés miatt, Danának is óriási élmény volt a tábor! Miután kiderült anyu lejön és segít, így Petire való felvigyázás gondjait levette a vállunkról, élvezhettük a tábor nyújtotta minden lehetőséget. Annyi órán vettünk részt, amennyin csak bírta a lábunk, derekunk, időnk. Különböző bemelegítések, nyújtások, stílusgyakorlatok, és persze a saját óráink, és kétszer még esti bulin is gyakoroltunk egy kicsit. Féltem, hogy majd rossz érzés lesz neki, hogy idősebbekkel kell táncoljon, azért a kamasz lányok érthető, és természetes módon csak tartanak az idősebb férfiaktól. És ez jól is van így. Ha tudnánk mi van a fejükben, azt hiszem eggyel sem állnánk szóba. De szerencsére nem tudjuk. Így táncoltunk. A legjobb módszer egyébként a tánc, hogy egy lány megtanulja udvariasan távol tartani a partnerét, vagyis megtanulja kezelni a másik nemet. Dana nem ijedt meg, hogy csak pár órát vett, és szinte semmilyen figurát nem tanultak még. A kezdőkre, és általában rá egyáltalán nem jellemző lelkesedéssel válaszolt a felkérésekre (gyönyörű virág hosszú napszítta göndör hajában, csoki barnára sült bőr, kit nem érdekelne, hogy tud táncolni?). Előre bocsájtotta, hogy kezdő, és mindig akadt valaki, aki hajlandó volt tanítani egy –egy szám erejéig. Tőlem kérték le, nekem hozták vissza, nekem pedig örült anyai szívem, úgy, mintha én magam táncoltam volna. Ez persze engem jóval öregített, de hát ez van, most már az ő szekerét kell tolni. És közben árgus szemmel figyeltem, hogy minden rendben van-e vele. Mert az én egyik első táncaim egyikébe annyira beleszédültem, hogy hányingerrel küszködve botorkáltam el a mosdóba. De nem volt semmi gond. Egyébként is ez nem egy disco, ahol kretének próbálkoznak elcsábítani a lányokat, ez egy ismert, és majdhogynem állandó közösség, persze folytonosan bővülő tagokkal, akik tényleg táncolni akarnak. Azt mondhatnám, persze a többiek fejét nem ismerem, hogy a partnerek többnyire csak “eszközök” a gyakorlásra.
Minden nap, nem szűnő lelkesedéssel Dana azt számolgatta, hogy ha év közben is jár, akkor hova juthat el egy év alatt, melyik csoportban lesz a következő táborban.
Aztán gyorsan lehűtött minket az apja sms-se, aki persze semmit nem tudva a salsáról, de egyértelműen kifejezte, hogy nem támogatja a lánya tánctanulását. Ez a tánc neki kiverte a biztosítékot is, nem mintha akár egyetlen órába is belenézett volna. Sok érzelmi ok van mögötte, nyílván a lányos apukák félelmén túl ott van az én bírálatom, a hibáztatás, mintha a tánc miatt távolodtunk volna el egymástól. És ott van a salsát csak dél-amerikai filmekből ismerő, ezáltal ismeretlenül is elítélő (titokban talán féltékeny) magatartás. Így a salsa egyelőre ugrott, én nem tudok vele harcolni. Talán Dana a saját kedvéért megpróbálja. Csak összeszorult a szívem, mert olyan ritkán látni, hogy egy kamasz igazán szívből, felszabadultan tud valaminek örülni, hogy valami annyira motiválja, hogy még spanyolul is akar tanulni hozzá. Ági barátnőm azt mondta, a fél karját odaadná, ha a lányát bármi lekötné ennyire. És én sem láttam Danát így repkedni, és kacagni (fogszabályzóval!). Pláne nem együtt bulizni velem! Szülői felügyelettel hol van lehetőség a gyerekünket szemmel tartani szórakozás közben?? A kamaszok általában kritikusak, sérült az önértékelésük, ha jobb vagy náluk, kiborulnak, ha rosszabb, kiröhögnek. De ilyen örömteli, boldog, felszabadult közös szórakozást már jó pár éve nem tapasztaltam. Ritkán tudja, vagy akarja megosztani velem a belső dolgait, a barátok átvették a szerepünket. Olyan nehéz hozzájuk közel férkőzni. Dana annyira zárkózott, és csak akkor mesél, ha konkrétan tudok már valamit egy dologról, akkor azt kiegészíti. De hogy magától kezdjen el mesélni úgy, hogy folyik belőle a szó, elmagyaráz, elmutogat, és kacag, hát nem tudom mikor tapasztaltam ilyet utoljára, vagy talán sohasem…
Úgy sajnálom, hogy el kell vegyem az örömét, derékba törni a lelkesedését, de muszáj lesz, mert én Szilárddal szemben nem győzhetek. Mindig félni fogok tőle, mert ha Dana valamilyen hibát el fog követni az életében (aminek persze soha nem lenne köze a tánchoz), biztosan engem tesz majd felelőssé így is, úgy is. És nem akarok támadási felületet biztosítani. Ő soha nem hibázhat természetesen. Miért van az, hogy mindig jobb szülőnek állítja be magát, amit én még gyakran a mai napig is elhiszek. Miért nem tudok megszabadulni a félelemtől, hogy vajon mit fog szólni? Az agyamat átmosta az együtt töltött 17 év, és lehet hogy már soha nem leszek tőle független gondolkodású ember, akit nem érdekel, hogy mit gondol, és mivel vádol? Mikor leszek eléggé magabiztos ahhoz, hogy TUDJAM, nem csak higgyem, reméljem, hogy jó ember, és jó anya vagyok, és voltam?
Ezt a csatát a tánccal Danának magának kell megvívnia, ha egyáltalán lehetséges. Ha sikerül neki, akkor boldog tagja lehet annak a több száz fős csapatnak, akik a salsát szerető emberek közösségét alkotják:
2010- Cuban Salsa Idol, vagyis CSI, ami az idei tábor védjegye volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése