Olvasok, és ez megint jó dolog! A karácsonyi készülődésben nem volt időm semmire, de most a szünetben ezt szeretem a legjobban, hogy későig olvashatok, mert Peti mellett persze máskor nincs lehetőség. De reggel megpróbálom a lehetetlent, és egy ugráló gyerekkel a fejemen igyekszem még egy plusz fél órát aludni.
Coelho-t olvastam ismét. A Brida nem volt túl nagy élvezet angolul, lehet a nyelv miatt, lehet a romantikus spirituális tartalomra nem voltam most vevő, de hónapokig, több könyvvel párhuzamosan olvastam el végre. De ezért a mondatért mégis érdemes volt:
"What I do know is that meeting that man left me feeling more confident, and showed me I was still capable of loving and being loved, and it taught me something else that I'll never forget: finding one important thing in your life doesn't mean you have to give up all the other important things."...
Ez sok mindent megértetett velem, bár ettől a helyzet nem lett jobb, csak más fénybe került. De az egész regényben a Lelki Társ keresése és megtalálása zajlott, amiben momentán nem hiszek. Annyi körülménynek kellene stimmelnie, aminek igen kicsi a valószínűsége. Nem azt mondom, hogy nem lelhet az ember társat, inkább azt, hogy akit az útjába sodor az élet, azt kell elfogadni, ill. felismerni, hogy a tulajdonságai között vannak-e elviselhetetlenek, amivel nem érdemes megalkudni, és akkor képesnek kell lenni még időben lelépni, vagy kisebb szokásbeli, alkat és nembeli különbségek vannak csak, mert ezek mindig, minden körülmények között lesznek, amiket viszont meg kell tanulni elfogadni és szeretni. Ideális társ nincs szerintem (legalábbis most így gondolom), csak kisebb kompromisszumok, vagy nagyobbak.
Szóval az idealizált “varázslatos” Lelki Társ utáni keresgélés után felüdülés volt Coelho másik regénye: “A portobelloi boszorkány”.
Bár nehezen vettem magam rá egy másik Coelho könyvre, de barátnőm melegen ajánlva küldte el nekem e-mailben, és az ő ízlésében, szintén bölcsész lévén, nagyon bíztam, így úgy döntöttem a szünet a legalkalmasabb az olvasásra, mert képernyőre meredni még kevesebb időm van máskor. Ha most nem, akkor soha!
És nagyon kellemesen csalódtam! Már kezdtem unni Coelho stílusát, és a hasonló történeteit. De ennek a regénynek során úgy éreztem magam, mint Marquez “Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája” közben, riportkönyv, mégis nagyon személyes. Tényleg fura volt kedvenc íróm stílusában olvasni egy másik írót.
Ez a regény egy retrospektív szerkesztésű regény, ami mindig fura távolságtartást eredményez. Ezt erősítendő eszköz, egyfajta elidegenítési technika, amit Brecht is megirigyelhetett volna, a riportregény. A széttöredező szerkezet nem engedi azonosulni az olvasót a főszereplővel. Az író objektív akar maradni a történetben. Ezt úgy éri el, hogy a történetet a különböző riportalanyok révén ismerjük meg. Ez eleinte idegesített, mert én nem sznob irodalmár vagyok, aki a technikát figyeli olvasás közben, hanem igazi olvasó, aki szeret belefeledkezni a regénybe, elfelejteni ilyenkor mindent, és igenis szeretek azonosulni! Ez amolyan személyiségi jogom! De szerencsére nem az abszurd regény korszakát éljük már, és Coelho ettől (is) jó író, hogy az érdekes írói módszer ellenére, vagy talán pont azért, fokozatosan egyre erősebb a rejtélyes hősnő jelleme, karaktere. Az objektivitásra törekvés és az ugráló, a főszereplővel hol rokonszenvező, hol elítélő nézőpont ellenére izgalmas és remek kult-krimi bontakozik ki, miközben azért megjelenik a coelho-i nőkultusz, az Ős-anya iránti mély tisztelet.
Mivel a történetet nem egy egységes narrátor mondja el, nem is Athéna saját gondolatain keresztül ismerjük meg, így minden fordulata nem várt, folyamatos meglepetésekkel tarkított, a vége meg egyenesen megdöbbentő, bár ezt ugye elvileg az elejétől fogva sejtettük, vagy mégse?… 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése