Másfél éves lett a kisfiam! Elhinni is nehéz, hogy már ekkora! Hisz nemrég hordtam őt a pocakomban. A gyönyörű terhes fényképek még mindig kint vannak a szoba falán. Oly nehéz, oly gyötrelmes volt lelkileg a terhesség, azt sem tudom, hogy éltem túl. A szülése is rettenetesen nehéz volt, tudta, hogy nehéz világra születik, és én is féltem attól, mi lesz.
És most ott tartunk, hogy szaladgál, és kezdi mondani az első szavait. Hirtelen kinyílt az értelme egyik hétről a másikra. Valahogy Karácsony előtt nem sokkal már megértett mondatokat: “Vidd a kukába” (a pelenkáját mindig ő viszi ki), “dobd a szemétbe”, és viszi a szalvétáját már a bölcsiben és régóta. Tedd vissza a helyére, és viszi! “Menjünk kezet mosni”, és megy a fürdőbe – a bidé pont az ő magassága! 
. Feküdj le, jobb kezet kérem, bal kezet, és nyújtja, öltözünk.
És mondja a fél szavait, és mutogatja hozzá a jeleket: “bu” – busz, “ámpa” – lámpa, “fuu”- a forró és mutatja a kis kezével a szája előtt, “vu-vu” – kutya, és ütögeti magát (a lábát kellene, ez a a baba jelbeszédben a kutya jele, és ezeket tanítom neki folyamatosan, de hát így sikerül), imádnivalóvaló! Egyszerűen meg lehet zabálni, ahogy a szájával csücsörít… és vu-vuzik. Minden kutya után megfordul, és a lakótelepen van egy pár! Ha sétálunk odáig van a buszokért, kitekeredve fordul utánuk. “Da” – Dana, “baba”- ezt önmagára érti, ha meglátja magát egy képen. De más gyerekekre is mondja. Imádja a tesóját, még mindig, és szerintem ez töretlen lesz egy életen át…
Ősszel a “hinta, pajinta” volt az első kifejezés, és hozzá ringott jobbra-balra. Ez most elült, mert nem járunk télen hintázni. Nincs igazán kedvem este sötétben lent fagyoskodni a kertben. 1/2 5-5, mire hazaérünk, a bölcsi után ott szoktunk a környéken sétálni.
Vagy a sóbarlangba szoktunk még eljárni, ami közel van a bölcsödéhez, és jót tesz Petinek, így nem durvul be az ovis nátha. Ott olyan tengerparti hangulat van, nyugágyakkal, vastag sótakaróval a földön, amiben lehet vödrözni, lapátolni, és persze egymás szemébe dobálni a sót. Ez nem éppen veszélytelen, mert nagyon csíp. Miután belélegzi az ember a porlasztott sót, az mindenét áthatja, köhögés, orrfolyás várható tőle. Szépen mindent kitisztít. A náthás betegségek is hamarabb gyógyulnak. És mivel a bölcsiben folyamatos az orrfolyás, egy kis “só” soh’sem árt, ahogy a tulajdonos szülőpár fogalmaz.
Most éppen fosós-hányós vírust kaptunk el, egy nagyon durva hányós éjszaka volt. Az első ilyen alkalom. Azt hiszem, Danának nem is volt ilyen pici korban ilyen, mert nem emlékszem rá, hogy magára hányt volna, és fuldokolt volna benne. Szegény pici, azt sem tudta mit kell ilyenkor tenni. És mivel csöndben volt, nem hallottam meg. Mire már hangja volt, és beszaladtam, már ott feküdt a trutymókkal körbevéve. Aztán elkövettem azt a baromságot, hogy a tápszert nem vettem ki a kezéből, mert annyira sírt, annyira éhes volt még. És ezt utána fél óra múlva sugárban kihányta. És utána egész éjszaka még jónéhányszor ébredt, és hányt. Már ágyat húztam, átöltöztettem az éjszaka közepén, törülközővel körbe vettem, mellette feküdtem. De néha így sem voltam elég gyors. Na, ezt is megtanultam.
Azóta is tart még a tápszer megvonás, mert még mindig megy a hasa (4. napja!), és szegény olyan éhes este, neki ez a lefekvéshez tartozott. És reggel is az az első, fél 7-kor, és most akkor sem kaphatja, ekkor olyan keservesen sír, és mutogat a konyha felé. Annyira sajnálom szegénykét…
Mikor végre ki tudtunk kicsit mozdulni (mert most mindenkit elhajtottam, hogy ne kapják el a vírust), és hozzájutott egy majdnem zöld banánhoz, öröm volt nézni, ahogy eszi!
Mostanában a kedvenc helye a konyhapult, ahonnan néz kifelé, és figyeli a buszokat:
, és folyamatosan kommentálja: “bu”, “bu”. Most, ahogy e sorokat írom, az ölemben ül, és nézi a képet, mondja “baba” önmagára…
Nagyon nyüszögős hangulatban van, letenni nem lehet, de nem is bánom, én is annyira-szomorú bánatos vagyok. Az édesapjával egy nagyon csúnya, fájdalmas, bántó levelezést folytattunk, és nagyon-nagyon mélyen megbántott, valószínűleg én is őt.
Nem tudom, hogyan tovább ezek után? Sokszor nem tudom, mi az igazság: az amikor jön, és amilyen szeretettel Petire néz, és írja, mondja, hogy bearanyozza a napjait. Vagy a mostani levél, amiben a szerelem következtében leszálló ködre, az ösztönök alantas szintjére, és a kötelezettségvállalásra süllyeszti az egész érzést, ami köztünk volt, és amiben Peti megfogant. Mintha csak ezért jött volna eddig érdeklődni Peti felől, mert ezt vállalta. Pedig hiszem, hogy nem így volt eddig. Vagy legalábbis remélem. Magam sem tudom, mire gondoljak, mit érezzek. Ha csak köd lett volna, a kijózanodást követően nem maradna semmi, csak harag, bűntudat, stb. De nem ez maradt. Ott maradt mindkettőnkben a szerelem érzése, és a fájdalom az elszakadás miatt, a körülmények kényszerítő volta. Legalábbis eddig így volt…
Úgy érzem kihúzta az utolsó levelével a talajt a lábam alól… hitem vesztett, és megalázott lettem.
És most, hogy Petivel itthon vagyok, nincs is más, ami elterelné a figyelmem, és valószínűleg hiába várok egy pozitív hangú levélre, ez sohasem fog megjönni. Végtére is egy férfi Bakról van szó. Ők pedig képesek belekövülni a megfagyott érzésükbe, a megbántottságba, ha úgy érzik nekik van igazuk. És ilyenkor kiveszik az empátia, hogy a másik vajon min mehet keresztül. Pedig egy kedves mondat szóban, vagy írásban helyre tudná tenni a másik lelkiállapotát hetekre, hónapokra.
Én is nagyon meg tudok bántódni, nagyon fel tudom kapni a vizet, kegyetlen dolgokat tudok írni, és mondani, de mindig képes vagyok visszakozni, enyhülni, nyitni, közeledni, hogy ne fagyjon meg a levegő körülöttem, mert abba bele lehet lelkileg pusztulni…
Persze, hogy nem én jöttem ki az egész párbeszédből pozitívan, pedig úgy éreztem csak igazakat írtam, minden mondatot valójában úgy éltem meg, ahogy leírtam. Összefoglaltam az elmúlt 2 évet. De minek? Nem értette meg, nem hallotta meg, jött a maga önigazoló verziójával… Lehet, hogy emberek közt nincs is párbeszéd? Csak csehovi-monológ lehetséges? Mindenki mondja a magáét, és a párbeszéd néha keresztezi magát egy-egy udvarias kérdés-válasznál?
A szerelemben bizonyosan nincs így, ott olyan fokú empátia jön létre, mikor feloldódnak a saját határaink, és a másik részévé válunk, annak minden érzését, gondolatát is érezve, gondolva. Csodálatos érzés! Életem legszebb szakasza volt! Még ha fájdalmas is, gyötrő, de királynénak éreztem magam, aki lebegett a magaslatokban.
Vajon innen hogyan-tovább? Végleg megszakad apa-fia között a kapcsolat? Vagy eltelik 4 hónap, jön a következő lehetséges találkozás ideje, és egyszer csak jön egy telefon, mintha mi sem történt volna, hogy “itthon vagyok, mikor láthatom Petit”? De az is lehet, hogy ezek után soha többet nem ír, nem érdeklődik, nem hív úgy értelmezve a szavaim, hogy én nem akarom többet látni. Ki tudja?
De Peti miatt ez utóbbit akkor sem tehetném meg, ha így lenne nekem hosszú távon jó… Vagy meg kell várni, míg a gyerek maga érdeklődik az apja iránt?
Most olyan lehetetlennek érzem ezt. Egy iszonyatos űrt érzek, teljes belső apátiát. Pedig tudom, pécsi barátnőmnek igaza van, fel kéne kelljek a döglött ló (=az emlékek) alól, de hogyan, mikor az teljes súlyával nyom engem össze ??
Segítség kellene… kívülről, felülről.. Egy csoda! Hogy valaki ebben az összegubózott állapotban is észrevegyen, és felemeljen. De ez, majdhogynem lehetetlen. Az angyalkáim eddig mindig segítettek nekem, minden határhelyzetben volt egy kis fénysugár. Most vajon hogyan tudnak engem kihúzni a csávából?
Odakint fehér lepel borít mindent. Az lelkem olyan, mint az idő: fagyos, ködös, kilátástalan, dermedt.
Még az a szerencse, hogy oda lehet időnként Petihez bújni, belepuszilni a nyakába, és az a puhaság, a kis kacagása erőt ad egy időre.
És ő csak egy kötelezettség lenne? Egy ösztönös, elborult ködös állapot szüleménye?? Ez nem lehet így!
Ő önmagáért való tündéri lény, aki azért jött egy ilyen lehetetlen helyzetben, hogy megváltoztasson minket! Vajon képesek leszünk rá? Érte, magunkért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése