A mi manónk most (mint eddig mindig) főcuki korszakában van, hihetetlen édesen, pöszén selypíti a szavakat, és utánoz mindent. Már mondja, ha rámutatunk, hogy szőnyeg, asztal, orr, fül, szekrény, stb.. Sőt azt is utánozza, hogy mikor elkérek tőle valamit, én mindig megköszönöm, és most már ő is mondja: “köszönyöm”! És aztán vigyorog, mert tudja, hogy ettől elolvadok, és össze-vissza puszilgatom.
Pedig ez egy elvont fogalom, nem is gondoltam, hogy tudja, hogy mire használjuk. Ragaszkodó, tudja magát mórikálni, és tudja, hogy ezzel elbűvöl mindenkit, és mondja, mondja, mondja, megállás nélkül. A felét sem érteni, de amit igen, az is tündéri, kivéve, amikor átmegy mantrásba:
“Idiki, micsiájsz? Anya, micsiájsz?” És ezt 113x egymás után! Az ember vagy válaszol röviden, semmi magyarázat, csak a lényeget megragadva: “eszem”, “főzök”, “takarítok”, “pakolok”, “reggelit”, stb., stb. és akkor csak néhányszor ismétli. De ha el akarjuk bliccelni a választ, úgy belelendül a kérdésbe, hogy százig abba sem hagyja.
Anyu rájött egy trükkre: 1. kérdez, párszor 2. válaszolunk, párszor. Majd hirtelen fordulattal, ugyanazt a kérdést feltesszük: “Mit csinálok?" És láss csodát! Válaszol, kb. azt, amit értett. De vannak problémák: pl. hogy fogalmazzam meg röviden, hogy elpakolom a kivasalt ruhákat, összekészítem a táskám másnapra, a kajákat a hűtőbe berakom, szortírozom, lefagyasztom, előkészítem, vagy keresgélek a neten, vagy egyszerűen csak rohangálok, mint pók a falon, és minden helyiségben találok valami elrakni valót….
De nagyon kitartó, ha nem kap választ, néha maga is válaszol: “anya kormányo”, ha beülök az autóba. Vagy jön a halandzsa szöveg: “hol a viszjem?” (hol a vizem?). Éptőkockázás közben pedig beindult a fantáziája a kockákat egymás mögé rakva: “Rengeteg vonat ment “garázsba”.
Összerak már mondatokat, és folyamatosan kommentálja a környezetét: “Szép vizsla”, “Idi, megtaláltam!” “Ez nem kell, ejtesszük”.
, “Ement István bácsi /az asztalos”, de az “ement a bácsi” nagyon gyakori, bárhol vagyunk, valaki mindig elmegy onnan valahová. Ha valamit nagyon szeret, és nincs ott, ahol ő keresi, akkor is remek megoldás az “ement a cumi/az autó/a maci aludni”, stb. Önmagát E/3 személyben emlegeti, vagy E/2-ban, ahogy mi őt: “Leszájsz”, “ajszik a Manó”. De néha sikerül egy normális mondat is, hajnalban anyu fülébe suttogta “Kéjem a tejecskét!”.
Villámgyorsan megtanulta a “nem” szócskát is a “Kérsz?”-re válaszul, ha nem akar enni, mert valami sokkal fontosabb köti le. Aztán lesunyja a fejét, csücsöríti a száját, és forgatja a szemét. Ha viszont valami nagyon ízlik neki, mint pl. a gyümölcsleves, akkor nem akarta abbahagyni, már a harmadik kis adagot pakolta be a pocakjába az amúgyis meghajtós kajából, és csak mondta, csak mondta 4x, 5x is: “Kéjsz!”
Mindenen képes sírva fakadni, és hisztizni, ha nem kap meg valamit, meg kell enni valamit, és ő épp mással van elfoglalva. Ha nem azt csinálhatja, amit akar, szóval minden az akaratával való szembeszegülés hisztivel jár. De mivel ilyen alkalom sok van, így sokat hisztizik. Egyik alkalommal anyu le is fotózta dühöngés közben:
Megnézte, ahogy mindig minden fotót, ami róla készül, majd azt mondta: “Elég donda /ronda/ a Manó”…
.…
Feltúrták a lakótelepet, miután szépen rendbe rakták. Ugye új éra, új feladat, nem érdekes, hogy minden szépen elkészült előtte. Nem lehet megközelíteni a gyógyszertárat, az orvosi rendelőt, nem lehet lemenni a járdán. Hónapok óta tátonganak az árkok a földben, kilógva a csövek a földkupacok alól. A homokot fújja a szél. Embert alig látni dolgozni.
De van akinek ez örömet okoz: Petinek, és az összes kisfiúnak! Ugyanis “óiási gépek” állnak (!) a földkupacok szélén, amik meg sem mozdulnak egész nap, ezért órákig lehet őket nézni, csak úgy. Ha azonban végre megmozdulnak, na akkor jön az igazi hadd-el-had, akkor jön a “mi csináj?” szakasz, és a komment szászzor egymás után: “óiási majkoló”. Mit csináj a bácsi? Na, vajon mit? “Majkol”.
Baromi veszélyes egyébként, mert nem lehet elrángatni az árkok széléről, az ezüst színű csövek lenyűgözik, és a kupacokra akar mindig felmászni. Úgyhogy elugrani a gyógyszertárba csak úgy Petivel nem lehet.
De a közért is necces, mert ott meg a remek infrás automata ajtó van, amit igyekszik szétfeszíteni. És ha épp jön valaki, azt hiszi, neki sikerült!
És aztán ki-be rohangászik rajta. De a nagyobb baj az, hogy a közértbe a lengő korláton is átmegy, és onnan kirángatni, miközben nem kell semmit venni, hát lehetetlen. Az egyetlen megoldás, ha az ember haza akar lábon jönni a bölcsiből, hogy nyakába veszi Petit, és viszi. Csomagostul, retikülöstül.
De messziről el kell kerülni a buszmegállót, ami elég nehéz, lévén a buszvégállomástól nem messze lakunk.
A buszmegállónál ugyanis ezerrel rángat, hogy fel akar szállni. Zsuzsa nénivel ugyanis mindig busszal mennek lefelé a bölcsibe, ha reggel kell jöjjön, mikor én tornázni megyek.
Olyan ámulattal tudja nézni a buszokat, órákig, hogy nem lehet csak egyszerűen lemenni vele a közértbe, vagy a gyógyszertárba, ha (mint általában) sietek. Fel kell venni, és ő rángatja magát ezerrel. De pár perc nem elég, ott képes állni fél órákig. És ha jön a busz, nem érti, hogy most miért nem megyünk vele.
Anyu egyszer mondta is a buszvezetőnek, hogy bizonyára buszsofőr akar majd lenni. Erre a sofőr megsimogatta a fejét, lenézett rá komolyan, majd elmélázva mondta: "Ha egyszer komolyan ez az ötlete támad, jól verjék meg, hogy menjen ki a fejéből..!.". Szegény, nem lehet könnyű nekik!
---
A lakótelepen minden zöld Suzukinál megáll, "Idike autója", és alig lehet elrángatni, hogy "olyan, de nem az". Megismeri a kocsinkat, mondja: "ez a mienk". "koszos", és biztonságképpen az összes mellette állóra: “ez nem mienk”.
. És a garázsban a mellettünk álló batárra mindig, minden alkalommal mondja, ha ott áll mellettünk: "Óiási autó". Tényleg óriási, kb. a “derekáig ér a mi kocsink”. ----
Idegeneknek egyébként nem szól egy árva szót sem.
A múltkor a Pi vizes nő meg is kérdezte, hogy "elvitték a nyelved, hogy nem beszélsz?". Erre Peti kinyújtotta a nyelvét, hogy megvan az neki.
---
Annyira aranyos, és szép kis gyerek, hogy az utcán mindig megszólítanak minket, akárkivel van is, a gyógyszertárban már ismerik a nevét, a biztonsági őr bácsi felemeli, és az ölébe ülteti. És Peti legnagyobb ámulattal nézi a kamerák képét.
Szóval ezek után furcsa, hogy mikor Szilárd jön, elbújik a hátam mögé, és Szilárd sem szól hozzá egyetlen szót sem.
Mikor azonban már biztonságos távolba ért az ajtó magasságában, már ment kifelé, akkor végül kinyögte: "Ement a bácsi". Na erre már Szilárd is elmosolyodott. Aztán próbáltam neki mondani, hogy "Dana apukája", ebből aztán "Danapuka" lett. Hogy hogy fogom elmagyarázni neki a szitut lefordítva az egyszerű gyereknyelvre, hogy Danának miért más az apukája, és az övé miért jön rendszeresen, és őt miért viszi el, hát még fogalmam sincs…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése