Dana hetente jön, és mindig elcsodálkozik, mekkorát fejlődött az öccse akár egy hét alatt is. “Anya, mióta áll stabilan?” –kérdezte a múltkor síelés után (március 7.), és akkor jöttem rá, hogy azon a héten stabilizálódott a pici állás közben. Óriásaikat puffan még, eldől ültéből, álltából, guggoltából.
Bejárja az egész lakást, és mindenhol veszélyforrás leselkedik rá: a bidét tapizza (kis video PÉTER alatt), a művirágot eszi, az asztalba veri a fejét, a fiókot nyitogatja, és persze becsukja a kis kezét, vagy a fiókkal együtt betolás közben eldől.
Körbe tipegi-topogja a lakást, villámgyorsan a nyomodban terem, ha nem figyelsz oda a lábad alá kerül. És aztán kapaszkodik a ruhába, és már mozdulni sem tudsz. Ha nem veszed fel, határozottan képviseli álláspontját, és nincs apelláta: fel kell venni. Kétség sem merül fel. Az ő fejében biztos nem. Te még próbálkozol, hogy na gyorsan, beágyazom, vagy megfürdök, vagy elpakolok, elmosogatok, megreggelizem, ebédet főzök, pakolok, takarítok. De ő egész másképp gondolja: “Vége, fejezd be, most azonnal akármit csinálsz, mi lehet fontosabb, mint én??” Így aztán, folytatod, amit elkezdtél, de most már Petivel a kezedben. Így erősödik a kar. És nehezedik a feladat. Mert minden (ill. igen kevés dolog) azért nem végezhető el egy kézzel, míg a másikban a több mint 8 kilós gyerekét tartja kezében az ember.
Peti egyébként 8260 gr., és 70 cm. Hízni hízik, csak nyúlni alig akar. Centinként apránként, már az eddigi 2 cm-es átlag is hanyatlani látszik. Pedig egy férfi embernek kell a magasság. Gyönyörű kis tömzsi alakja van, húsos, már-már kövérkés, de olyan kis kemény husija van.
Hát persze agyonpuszilgatva, meggyömöszölve, főleg a kis tokáján, vállán, ami hófehér,
gömbölyű, selymes: 
Egyszerűen tündéri, és nem lehet mást mondani: imádnivaló.
Azt kérdezték ma a tornán tőlem, és furcsa ez a kérdés az én fejemben is felmerült, mielőtt Peti született: “Lehet ugyanúgy szeretni a második gyermeket is, mint az elsőt? Milyen hamar alakul ki a kötődés?” És akkor eszembe jutott az a sok bizonytalanság, ami Peti születését megelőzte. És hittem is, nem is, hogy majd az öröm kárpótol, de valahogy elfelejtettem mekkora öröm is egy ilyen kisbaba. De nagyjából a kötődés a kibújás pillanatában eldől. Ahogy ott ázottan, nyúzottan végre kibújik a kisbaba, és a kezünkbe adják, abban a percben megszűnik minden körülöttünk, a fájdalom, a fáradtság, a szülés iszonyatos kemény munkájának minden gyötrelme, minden kétsége, a bizonytalanságtól való félelem. Ott, akkor, abban a percben alakul ki az a soha el nem múló kötődés, rajongásig való imádat, az a levakarhatatlan anyai ragaszkodás, ami anyát a gyermekéhez fűzi, és ami talán élete végéig elkíséri. Amikor az is fájdalom, effektív, fizikai fájdalom, mikor átveszik a gyermeket a kezemből, és szúrkodják, böködik, vagy egyszerűen csak lefotózzák, megtartják, lemérik, stb. stb. Emlékszem az első látogatóra, anyu barátnőjére, aki sokat segített a kórházban, lévén ott ápolónő, ő fogta meg először idegenként, vendégként a gyermekem. A szívem facsarodott el, ő úgy érezte, kitéptem a kezéből pillanatok alatt, én meg örökkévalóságnak éreztem, amíg egy kicsit gügyögött hozzá, simogatta, becézgette, és alig bírtam ki azt a néhány percet is, amíg odaadtam. Ez persze múlik, most már bárkinek a kezébe odaadom, és Peti jól viseli általában az idegen kezet, ha az szívesen veszi kézbe.
Továbbra sem fél idegenektől, csak én hozzám ragaszkodik egyre jobban. Délután, este felé, ha még elálmosodik vacsora előtt, kizárólag magamon tudom elaltatni, miközben napközben kitolom a babakocsiban az erkélyre, ha esik, ha fúj, vagy mint ma, tűz a nap, és ott eltologatom egy kicsit, és hol rövidebb, hol hosszabb idő alatt, hol kicsit nyöszörögve, hol azonnal, hol sírva, de mindig így alszik. De hiába van mindig önálló játszóideje, ahol a játékos dobozkából ki-be pakolászik, egyre kevesebbet bír ellenni magában, a járókában nagyon rövid időt, és a vége az, hogy áll a járóka szélénél, üvölt és reklamál. Ha pedig kiveszik az ember, azonnal teper oda, ahol vagyok, és már kapaszkodik is fel rám.
Ma apunak hajat nyírtam. El kellett barikádozni magunkat a fürdőszobában, hogy a lenyírt hajba nehogy belegyalogoljon, kicsit megkóstolva azt. De igen hamar a rácsot fogta, és szépen elhúzta… na erről, ennyit. Visszahúztam. Ordított, elhúzta. Pedig odakészítettem neki a rács másik oldalára játszómatracot, játékokat, hogy lásson minket, de mégse unatkozzon. Hát a végén, nagyon bele kellett húzzak, mert iszonyú hangosan kezdett reklamálni. Igen zokon vette a kirekesztést. Azt vettük észre, legjobban azt élvezi, ha mi ülünk be vele a járókába, és ott játszunk vele, mert ott játékok is vannak, biztonságos, puha a talaj. Így aztán gyakran fekszünk be mellé, ahol őt egy idő után már egyáltalán nem érdeklik a játékai, a legjobb szórakozása, hogy rajtunk mászkál. Én este így nézek tévét, és így szent a béke. Olvasni már nem lehet, mert szétszedi a könyvlapot, számítógépezni is, mert a gépek természetesen azonnal felkeltik a figyelmét, aludni sem, mert nem hagy, de tévét nézni, vagyis bambulni ki a fejünkből, ill. őt gyömöszölni, na azt, lehet!
Most végre szépül az idő, nagyobb kedvem volt tornára is letolni a babakocsit, hogy nem 2 °C fokban, hóban, latyakban, szélben kellett, mint a múlt héten. Igaz, Peti csak a végére aludt el, de most rájöttem, a fenti babakocsit cipelem inkább le, mert annak meg tudom fogni a mélykocsi felső részét, fel tudom vinni a másodikra, és ott tud aludni tovább. Aztán, ha felébred, egy kis idő el kell teljen, mire hajlandó elmozdulni mellőlem. De aztán úgy körbekolbászolja az egész nagy termet, hogy a sok nő között hirtelen nem találja az anyját, és eltéved. Sokszor a terem másik végéből kell összeszedni, mert hiába a sok baba, azért csak hiányzom már neki egy idő után, és vissza meg nem talál. :-) Vannak kedvenc gyerekek, és van aki őt imádja. Szerencsére eddig nem harap, nem nyomja ki a másik szemét, nem püföli, csak finoman érdeklődik. Nem úgy van ezzel más! Viszont a cumik közösek! Bármelyik baba talál egy másik által kiköpött darabot, nagyon szemfülesnek kell lenni tornázás közben, és ez persze nem mindig megy, mert abban a pillanatban odateper egy másik, és már dugja is a szájába. :-)
Az evésben sokat nem tágult az ízlésvilág: nagyjából sütőtök, répa, krumpli, zöldborsó, vegyes zöldség, cukkini, alma, gesztenye, banán, kiwi, és a bio bébiételekben van szilva, barack, ezeket is szereti. Más zöldség egyelőre nem nagyon, pedig többször próbálkoztam. A cékla a falon kötött ki, a brokkoli az asztalon, az édeskömény a ruháján, a karalábé maradt a pohárban, olyan szájzárat csinált, hogy oda kanál be nem tudott férkőzni. Még hátra van a tök, a zöldbab, spenót, és majd később a káposztafélék. A hús az egyedüli új, ezzel nem volt gond. De a legelkeserítőbb, mikor az ember elkészíti az ételt, a gyerek üvölt, éhes, nekiállunk… és nem eszi! Ilyenkor kitör a frász, erőltetem egyszer, kétszer, beletömök különböző vicces mórikálás közben nagy nehezen 5-6 kanállal, és akkor ennyi. Kicsit később megszoptatom, hogy azért ne érezze, rögtön jön a cici, ha valami nem ízlik. Vagy, ha néhány kanál sem ment le, semmi egyáltalán, akkor jön a kész bébiétel a spejzből: sütőtökös krumpli. Ez a tartalék, ez mindig bejön! De ezt igyekszem elkerülni, hogy ne szoktassam rá a válogatásra. Csak ilyenkor meg hamar megéhezik, persze…
De most nagyfiúsan etetőszékben ülünk már!
Illetve nem etetőszék, hanem az ülésre szerelhető etető rátét. A húgom hozta, sehol nem láttam, remek találmány. Így nem kell kerülgetni egy batár szerkezetet a konyhában, étkezőben. Csak elfoglal egy széket az étkező asztalnál. De előbb-utóbb, úgyis a családtagok együtt esznek, és Petinek is így meg van a helye. Csak ki kellett gumival bélelni, hogy le ne csússzon belőle, mert hiába van kikötve, kissé oldalra dőlt, olyan nagypapásan, de mikor már a lába az égnek állt, a szájába alig tudtam berakni az ételt, mert annyira félredőlt, akkor muszáj volt valamit kitalálni. A kád csúszásgátló volt a megoldás! Így aztán ezzel rohangálok az étkező és a kád között, közben szárítani, ha vizes. Így azonban jól funkcionál az ülés.
A gyerekorvos erőlteti már a tojássárgáját, a búzát, sajtot, de ezeknek egyelőre ellenállok. A tojás sárgájával, búzával lehet engedek a 9. hónapban, addig is estére megy a zabpehelykása, rizspép, köleskása, kukoricapehely kása, mindezek vaníliás babatejpéppel keverve. Ez a vacsi. És fürdést követően van még szopi. És aztán kap még 210 ml tápit fél 11 körül.
És éjszaka, 3-4 óra elteltével még ezután is kel! Próbáltam csak vizet adni, hisz nem lehet éhes. Mondják a gyerek emésztésének is kell pihenő, túlhizlalom, stb. De Peti ezt nem akarja tudomásul venni! Éjszaka, ha csak rövid időre is, de kell a cici! Így aztán odaveszem magam mellé, és a víztől nem nyugszik meg, így aztán csak jött egy kis szopi. Birkózzon vele hajnalban, akinek három anyja van. (Nekem csak kettő van :-)) Én olyan hulla vagyok éjszaka, hogy akkor nem tudok nevelni. Örülök, hogy csak egyszer, kétszer kel. De általában többször. És akkor böfi, cumi vissza, ringatás, óvatos visszafektetés a program.
De mikor hajnalban visszaalszik mellettem az ágyban, hát az maga a mennyország, olyan édes! Volt, hogy már lefekvéskor magam mellé vettem, mert muszáj volt a talpát simogatni, ez a kép várt, mire bementem én is lefeküdni: :-)). És ilyenkor a puha kis testét simán lehet pakolászni, alszik tovább nyugodtan.
Végre levizsgáztunk úszásból! Túlvagyunk az első csoport négy gyakorlatán! 12 alkalom alatt sikerült abszolválni a feladatokat. Kissé üvöltött a gyakorlatok alatt, most már csak három gyakorlatnál és viszonylag hamar meg tudtam nyugtatni, így belefértünk az 5 percbe. Úgyhogy gratuláltak a sikeres sportolói teljesítményhez, sajnálkoztak, hogy átmegyünk a másik csoportba, mert üde színfolt voltunk mi ketten. Így aztán jövő szombaton kezdhetünk küzdeni a sokkal több feladattal a következő csoportban.
Hétvégén a Normafánál is sétáltunk barátainkkal. Petit az ülésében vittem, hadd nézelődjön. Reméltem, hogy közben el tud aludni, így két legyet ütünk egy csapásra: nézelődés, majd lightos átmenet alvásba, majd alvás. De csak egy legyet sikerült leteríteni: nézelődött. De annyira a hullafáradtság határáig, hogy aztán rohamléptekben kellett visszagaloppíroznunk, mert már nemtetszés jeleként óbégatott, ahelyett, hogy elaludt volna csak úgy simán, ahogy minden normális gyerek. De nem, megvárta míg felsétáltunk, visszasétáltunk, végül be a kocsiba, na és ott az első kanyarnál elaludt! Amikor hazaértünk, még át tudtam pakolni a mózeskosárba, úgy ki a teraszra, és aludt tovább!
Édes gyermeki álom, ilyenkor még milyen háborítatlanul mély! Csak lenne legalább 6 órán keresztül éjszaka mély az álma. Annyira ki tudnám magam pihenni! Azon az egy napon, mikor anyu kel hozzá éjszaka, olyan mélyen alszom, hogy mikor reggel fél 7 körül átjönnek, azt sem tudom, hol vagyok, szinte. Mondja ma a tornán az egyik kismama, hogy már annyira ki volt készülve, hogy mikor a férje háromszor kelt a gyerekhez éjszaka, ő fel sem ébredt! Hát igen, néha tényleg kifáradunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése