Az ablakomban virít az orchideám!
Szinte hihetetlen! Még soha nem kaptam senkitől. Ez valahogy olyan luxus virág volt, amiről azt gondoltam, csak valaki olyannak veszik, akit nagyon szeretnek, és nagyon értékelnek. És nemrég én is kaptam egyet! El is voltam tőle alélva, olyan gyönyörű volt. Láttam tavaly Hollandiában egy egész pavilont tele különféle fajokkal. Azt gondoltam, csak különleges embereknek lehet ilyen viráguk. Emlékszem, egyszer egy osztálytársam papája a lakótelepi lakás egyik szobáját kizárólag az orchideáinak szentelte. Tele volt velük a szoba, külön kis terráriumban tartotta őket, speciális vízzel, táppal permetezte, megfelelő hőmérséklet, és páratartalom kellett nekik. Na, gondoltam, nekem ilyen soha nem lesz. Ehhez nekem nincs türelmem, és időm. De gyönyörűek voltak!
Az első örömöt üröm követte, mert igen hamar az összes virága lehullt, és úgy nézett ki, mint egy vánnyadt kóró. Na, tessék, ennyit erről, hát nekem tényleg nem való egy ilyen különleges virág, gondoltam. És elszontyolódva dobtam ki az utolsó lehullott virágát is. Kidobni azért sajnáltam, mégiscsak kedves emlék. Így aztán átpakoltam a nappaliból a konyhaablakba, és ott minden nap nézegettem, beszélgettem vele, permeteztem a levelét, Pi vízzel locsoltam, de csak úgy átengedve rajta a vizet, nehogy álljon alatta. És egyszercsak, néhány hónap hallgatás, pihenés után, láttam, a gyökerei újra megteltek élettel, zölden duzzadnak (a virágos azt mondta, ezt kell figyelni, ő adott tanácsot is az ápolásra). És a vánnyadt kóró mellett, egy másik szár is elkezdett az égnek nyomulni. És szép lassan növögetett. Én szépen locsolgattam hetente kétszer, továbbra is Pi vízzel. De egyébként semmi extra bánásmódot nem kapott. Csak szem előtt volt az ablakban, ahol éri a fény, és lágy víz. És aztán észrevettük rajta a rügyeket! Egyre többet, összesen kilencet! És lassan, nagyon lassan, hetek alatt végül virágba borult az összes egyesével. És most már egy hónapja, hogy ilyen gyönyörű. Még az utcáról is látni, akkorák a virágai.
Ugyanilyen lassan, és türelemmel figyeli az anya a gyermeke növekedését, “virágba borulását”, fejlődését.
Peti “semmi újat” nem csinál, egyszerűen napról napra fejlődik. Én nehezen veszem észre, hisz minden nap látom, de Dana könnyedén, aki kis kimaradással hetente. Ő veszi észre leginkább a változást, hogy most már nem csak áll, hanem kapaszkodva lépked! Ő kezdte el tologatni a babakocsit, húzva maga után, amibe Peti belekapaszkodott, és lassan gyalogolt vele. Isteni játék. Kár, hogy magától ezt nem tudja, mert villámgyorsan el tud vele esni. Most is óriásikat puffan, hol arccal, hol fejjel a földnek. Iszonyú rémület, a lakás egy merő veszélyforrás. Lassan el tudom fogadni a gyerekorvos álláspontját, hogy lehet, hogy a “holdkomp”, amit rokonok előszeretettel szoktak a kisgyereknek ajándékozni, jó dolog lehet. Bár én ellene voltam ezidáig, merthogy a járástanulást hátráltatja, de most már mi annyira előre vagyunk, hogy talán inkább vissza kéne fogni, és a biztonságra törekedni. Állítólag ebben a kis szerkezetben a baba ül, és hajtja magát a kis lábával. Védve van körbe, nem tud felborulni, és semmi veszélyeset nem tud pakolni, mert a szerkezet megfelelő távolságra tartja őt a szekrénytől. A legveszélyesebb a konyha. Ahogy elkezdi a fiókot rángatni, a frász tör ki, miközben épp nem tudom megfogni, mert tele a kezem, hogyha kihúzza az a baj, eldől a súlyától. Ha pedig betolja, a lendülettől bevágódik, a kis kezére rá, ő meg orral előre esik. Most a mosogatógépbe akart bemászni, ahogy lenyitom az ajtaját, a szoba másik végéből is meghallja, és iszkol oda, hogy pakolgasson. De, ha evőeszközök állnak ki belőle, az veszélyes. Ma egy tányért pakolt ki, azon lendülettel a háta mögé dobta, ripityára tört. Ma, meg lecsúszott a keze az ajtajáról, és arccal a földre bukott. Borzasztó!
Annyi a lakásban a veszélyforrás, hogy az valami elképesztő. A legenyhébb, hogy a bidében pakolászik, a dugó már patyolat tiszta, szinte használni sem merem már. Ez olyan kis mosdó neki. Utána jön a WC, már fel tudja emelni kicsit a deszkát…és aztán csak pillanatok kérdése, hogy belenyúl a vízbe, és ott kotorászik. Mégha az én budim olyan tiszta is, hogy csillog, villog, azért ez mégis túlzás. Aztán jönnek a vegyszerek a mosdó alatti szekrényben, kénytelen leszek mindenre felszerelni szekrényzárat, ha megérkezik a rendelés, amit egy kismamától vettem. A fiókokat el kell látni, legalábbis az alsókat fiókzárral. De most mi legyen a szempont? Ne lehessen kinyitni, vagy ne csukja rá a kezét. És mind a 94 db fiókomra és biztos nem fogok felfúrni becsukás vagy kinyitás gátlót! Vannak olyan fiókok, amiknek ártalmatlan a tartalma, de maga a fiók ki-be csukása fájdalmasan veszélyes Peti számára.
Az ő szobája, meg az alváson kívül semmire sem alkalmas. Rájöttem, hogy kitelepíteni a gépeket, nyomtatót a nappaliba, ahova szeretném, jelenleg nem szabad, mert ott tartózkodik Peti a legtöbbet, így inkább be kell zárni a dolgozóba mindent, őt meg ki. Nem tudom mikor jön el a korszak, mikor vágyik a saját szobára, de majd akkor kell átalakítani a lakást, kialakítani egy gyerekszobát, átkábelezni mindent a nappaliba, kiköltöztetni a gépeket, új bútorokat csináltatni a dolgozósarokba, és a gyerekszobába. Na, ez remélem még néhány év!
Most rájött valami szeparációs szorongás féle. Kissé korán, de nem tudok eltávolodni tőle, de lerakni se szinte. Abban a percben irdatlan hangosan, mint egy üvöltő dervis ad ellenérzésének hangot. És potyognak a könnyei, mint a záporeső. Ha pedig végül felveszem, mert ha elvégeztem a dolgom, azért csak ez a vége, nem lehet a gyermeket hosszan sírni hagyni, akkor utána percekig tart, míg hüppögve megnyugszik. Mostanában sokszor az éjszaka közepén, és hajnalban is éktelen hangosan sír fel, alig tudom megnyugtatni, pedig mellettem alszik addigra már. Csukva a szeme, se cici, se cumi nem kell. Tekereg, hátraveti magát, kígyózik az ember kezében, majd kiugrik, ki tudja mi lehet a baj? Aztán persze megnyugszik nagy nehezen, de ilyenkor szinte kezelhetetlen, ringatom, böfiztetem, cumiztatom, aztán egyszer csak mintha elvágták volna, elhallgat. Na, és akkor 2 óra múlva mindez megismétlődik! És ez most már hetek óta van így… Reggelre nagyon kifáradok emiatt persze, és a reggel 6-fél 7-es kelésnél valahogy nem vagyok annyira türelmes, és lelkes. De hamar el is fáradt. Néhány óra ébrenlét után rögtön következik a délelőtti alvása, attól függően, mi a program. És, ha épp nem beteg, vagy nincs ünnep, akkor azért igyekszem hetente 3x vele elmenni tornára. Bár az utóbbi hetek szerencsétlenül alakultak, vagy az ünnep, vagy betegség szólt közbe.
Mert miközben ezerrel a lakásom újítom fel a bérlők után, akik láthatatlanul, de biztosan gyalázatosan lelakták, az újak meg átalakítást kértek, közben Peti beteg lett. Láza az egekig szökött megint. Bőre olyan forró volt, mint a vasaló talpa, a puszim alatt sütött a bőre. És persze nyűgös volt, és sírt, és semmi se volt jó. Lázat éjszaka nem tudtam pontosat mérni, kibontani nem akartam, hogy kínozzam a popsiba dugott mérővel, fülhőmérő nincs. Ami van, az meg mindenhol nagyon eltérőt mér, szájban is, hónaljban is képes majd egy egész fokot elmérni. De azt éreztem, hogy a szíve nagyon dobog, úgy liheg, mint egy kis kazán. Úgyhogy itattam, amikor csak felébredt, és beadtam a lázcsillapító szirupot. De ez a Nurofen olyan gyengécske, alig hatott, éreztem a homlokán, hogy valamelyest alább hagyott, de nem igazán, reggel is még 38.9 volt a láza! Akkor beadtam a nagyágyút: a Germicid kúpot. De azt hittem fél kell, mint a múltkor. Csak utólag olvastam el, hogy neki egész kellett volna már. Úgyhogy vitte, vitte lefele, de nem egészen. Akkor még homepáthiás bogyót adtam, utólag kiderült nem jót választottam, így az nem használt. És ez így ment napokig. Láz fel, kúp, láz le; láz fel, lázcsillappító be, láz megyeget lefele. Peti nyűgös, kissé hisztis. Végül csak elmentünk a magándokihoz, mégse kezdjük a hétvégét egy diagnosztizálatlan gyerekkel. De semmi egyéb tünet nem volt. Szerencsére tüdő tiszta, torok is, váladék nincs, köhögni nem köhög. Csak ez az Istenverte láz hullámszerűen visszatérve! És már harmadik napja lázas! Amikor épp azt magyaráztam, hogy milyen kis elesetten sírt, és erre kezdték el felírni a bogyókat, Peti bemutatta, hogy dehogy! Rákezdett egy olyan erőszakos fajta, követelőzős sírásra. Mindjárt áthúzták az addigi bogyókat!
Aztán szombatra már úgy tűnt teljesen jól van, de úszni még nem mertem elmenni vele. Fél napot Danával volt, míg én nekifeszültem a garázstakarításnak a kiadandó lakásban. Aztán őt is megsétáltattam, mert az intézendő nagyon sok volt, és babakocsival is elmentünk a házhoz. Ott egy kicsit a porfelhőben úszott, nem igazán gyermeknek való terep. Meg türelmetlen is lett, úgyhogy lassan távoznunk kellett. Két napja tologatom a babakocsit a két lakás között, estére már nem éreztem a lábam, a kezem megint meghúzódott, a hajamat belepte a por.
De most a finishbe érkeztünk végre: a takarító srácok ketten reggel 7-től este 8-ig ketten megállás nélkül vakarták a vízkövet, és a húgykövet a WC-kből, a vízkövet a fürdőszobákban, az odaragadt zsírt a konyhafiókokról, a rásült koszt a műanyag ablakokról, a csempefúgákat próbálták meg kivilágosítani, a radiátorokból az angóra macskaszőrt kiszedni, a penészt eltüntetni a zuhanykabinról. Hihetetlen, hogy heti rendszeres takarítónő mellett hogy lehetett így tönkrevágni mindent!
Én meg közben hol a gyerekkel a nyakamon, hol a vállamra kötve, vagy a derekamon lógva, hol kézben tartva, hol babakocsiban ringatva jártam oda, anyagot vásároltam (szerencsére a nagy részét apu intézte), takarítottam, rámoltam, pakoltam, garázst ürítettem, szakemberekkel tárgyaltam az elmúlt hét minden napján. Így Peti egy kicsit háttérbe szorult, az egyéb programok meg úsztak. Még jó, hogy ilyen korszakban van, mikor elég neki egy darabig, ha kézben van, és leköti a figyelmét a látnivaló, és az a sok férfi, akikkel tárgyaltam, egyeztettem. Mindegyiket jól megnézte!
De Peti otthon is sokoldalú. A porszívó nagyon izgatja ismét, már nem emlékszik talán az orrszívós estékre. Megfigyel, beszélget a tárgyakhoz, gyalogol, gyügögy, érdeklődik és figyel mindenre. Sokkal jobb vele, mikor elmegyünk tornára, és jobb lesz, mikor majd játszóházba. Ott legalább biztonságban van, veszélytől mentes övezetben. Csak munka mellett ezekre nem lesz időm, max. hétvégén. Remélem addigra enyhül ez a szorongása! Ma itthon kellett hagynom Barbinál, mert a takarítókat ki kellett fizetnem, és a cuccokat visszahozni a lakásba. Hát ez alatt a fél óra alatt az utolsó negyedórát üvöltve töltötte annyira kiakadt a hiányomtól, pedig vacsora után vittem le! És nem is nyugodott meg addig, míg én meg nem érkeztem, és át nem vettem a karomba. hogy fog ez egyszer csak megváltozni szeptembertől?? Nagyon félek, pedig tudom, élvezné a játékokat, a szabad teret, a kis motorokat. Na ja, de nincs ott anya!! Otthon már egy ebéd alatt szétveri az asztalt. Igazi kis rocker lesz belőle! :-)
Jó lenne, ha lenne tehetsége a zenéhez, olyan örömforrás tud lenni később, az unatkozós
Az ablakomban virít az orchideám! 
Szinte hihetetlen! Még soha nem kaptam senkitől. Ez valahogy olyan luxus virág volt, amiről azt gondoltam, csak valaki olyannak veszik, akit nagyon szeretnek, és nagyon értékelnek. És nemrég én is kaptam egyet! El is voltam tőle alélva, olyan gyönyörű volt. Láttam tavaly Hollandiában egy egész pavilont tele különféle fajokkal. Azt gondoltam, csak különleges embereknek lehet ilyen viráguk.
Emlékszem, egyszer egy osztálytársam papája a lakótelepi lakás egyik szobáját kizárólag az orchideáinak szentelte. Tele volt velük a szoba, külön kis terráriumban tartotta őket, speciális vízzel, táppal permetezte, megfelelő hőmérséklet, és páratartalom kellett nekik. Na, gondoltam, nekem ilyen soha nem lesz. Ehhez nekem nincs türelmem, és időm. De gyönyörűek voltak!
Az első örömöt üröm követte, mert igen hamar az összes virága lehullt, és úgy nézett ki, mint egy vánnyadt kóró. Na, tessék, ennyit erről, hát nekem tényleg nem való egy ilyen különleges virág, gondoltam. És elszontyolódva dobtam ki az utolsó lehullott virágát is. Kidobni azért sajnáltam, mégiscsak kedves emlék. Így aztán átpakoltam a nappaliból a konyhaablakba, és ott minden nap nézegettem, beszélgettem vele, permeteztem a levelét, Pi vízzel locsoltam, de csak úgy átengedve rajta a vizet, nehogy álljon alatta. És egyszercsak, néhány hónap hallgatás, pihenés után, láttam, a gyökerei újra megteltek élettel, zölden duzzadnak (a virágos azt mondta, ezt kell figyelni, ő adott tanácsot is az ápolásra). És a vánnyadt kóró mellett, egy másik szár is elkezdett az égnek nyomulni. És szép lassan növögetett. Én szépen locsolgattam hetente kétszer, továbbra is Pi vízzel. De egyébként semmi extra bánásmódot nem kapott. Csak szem előtt volt az ablakban, ahol éri a fény, és lágy víz. És aztán észrevettük rajta a rügyeket! Egyre többet, összesen kilencet! És lassan, nagyon lassan, hetek alatt végül virágba borult az összes egyesével. És most már egy hónapja, hogy ilyen gyönyörű. Még az utcáról is látni, akkorák a virágai.
Ugyanilyen lassan, és türelemmel figyeli az anya a gyermeke növekedését, “virágba borulását”, fejlődését.
Peti “semmi újat” nem csinál, egyszerűen napról napra fejlődik. Én nehezen veszem észre, hisz minden nap látom, de Dana könnyedén, aki kis kimaradással hetente. Ő veszi észre leginkább a változást, hogy most már nem csak áll, hanem kapaszkodva lépked! Ő kezdte el tologatni a babakocsit, húzva maga után, amibe Peti belekapaszkodott, és lassan gyalogolt vele. Isteni játék. Kár, hogy magától ezt nem tudja, mert villámgyorsan el tud vele esni. Most is óriásikat puffan, hol arccal, hol fejjel a földnek. Iszonyú rémület, a lakás egy merő veszélyforrás. Lassan el tudom fogadni a gyerekorvos álláspontját, hogy lehet, hogy a “holdkomp”, amit rokonok előszeretettel szoktak a kisgyereknek ajándékozni, jó dolog lehet. Bár én ellene voltam ezidáig, merthogy a járástanulást hátráltatja, de most már mi annyira előre vagyunk, hogy talán inkább vissza kéne fogni, és a biztonságra törekedni. Állítólag ebben a kis szerkezetben a baba ül, és hajtja magát a kis lábával. Védve van körbe, nem tud felborulni, és semmi veszélyeset nem tud pakolni, mert a szerkezet megfelelő távolságra tartja őt a szekrénytől. A legveszélyesebb a konyha. Ahogy elkezdi a fiókot rángatni, a frász tör ki, miközben épp nem tudom megfogni, mert tele a kezem, hogyha kihúzza az a baj, eldől a súlyától. Ha pedig betolja, a lendülettől bevágódik, a kis kezére rá, ő meg orral előre esik. Most a mosogatógépbe akart bemászni, ahogy lenyitom az ajtaját, a szoba másik végéből is meghallja, és iszkol oda, hogy pakolgasson. De, ha evőeszközök állnak ki belőle, az veszélyes. Ma egy tányért pakolt ki, azon lendülettel a háta mögé dobta, ripityára tört. Ma, meg lecsúszott a keze az ajtajáról, és arccal a földre bukott. Borzasztó!
Annyi a lakásban a veszélyforrás, hogy az valami elképesztő. A legenyhébb, hogy a bidében pakolászik, a dugó már patyolat tiszta, szinte használni sem merem már. Ez olyan kis mosdó neki. Utána jön a WC, már fel tudja emelni kicsit a deszkát…és aztán csak pillanatok kérdése, hogy belenyúl a vízbe, és ott kotorászik. Mégha az én budim olyan tiszta is, hogy csillog, villog, azért ez mégis túlzás. Aztán jönnek a vegyszerek a mosdó alatti szekrényben, kénytelen leszek mindenre felszerelni szekrényzárat, ha megérkezik a rendelés, amit egy kismamától vettem. A fiókokat el kell látni, legalábbis az alsókat fiókzárral. De most mi legyen a szempont? Ne lehessen kinyitni, vagy ne csukja rá a kezét. És mind a 94 db fiókomra és biztos nem fogok felfúrni becsukás vagy kinyitás gátlót! Vannak olyan fiókok, amiknek ártalmatlan a tartalma, de maga a fiók ki-be csukása fájdalmasan veszélyes Peti számára.
Az ő szobája, meg az alváson kívül semmire sem alkalmas. Rájöttem, hogy kitelepíteni a gépeket, nyomtatót a nappaliba, ahova szeretném, jelenleg nem szabad, mert ott tartózkodik Peti a legtöbbet, így inkább be kell zárni a dolgozóba mindent, őt meg ki. Nem tudom mikor jön el a korszak, mikor vágyik a saját szobára, de majd akkor kell átalakítani a lakást, kialakítani egy gyerekszobát, átkábelezni mindent a nappaliba, kiköltöztetni a gépeket, új bútorokat csináltatni a dolgozósarokba, és a gyerekszobába. Na, ez remélem még néhány év!
Most rájött valami szeparációs szorongás féle. Kissé korán, de nem tudok eltávolodni tőle, de lerakni se szinte. Abban a percben irdatlan hangosan, mint egy üvöltő dervis ad ellenérzésének hangot. És potyognak a könnyei, mint a záporeső. Ha pedig végül felveszem, mert ha elvégeztem a dolgom, azért csak ez a vége, nem lehet a gyermeket hosszan sírni hagyni, akkor utána percekig tart, míg hüppögve megnyugszik. Mostanában sokszor az éjszaka közepén, és hajnalban is éktelen hangosan sír fel, alig tudom megnyugtatni, pedig mellettem alszik addigra már. Csukva a szeme, se cici, se cumi nem kell. Tekereg, hátraveti magát, kígyózik az ember kezében, majd kiugrik, ki tudja mi lehet a baj? Aztán persze megnyugszik nagy nehezen, de ilyenkor szinte kezelhetetlen, ringatom, böfiztetem, cumiztatom, aztán egyszer csak mintha elvágták volna, elhallgat. Na, és akkor 2 óra múlva mindez megismétlődik! És ez most már hetek óta van így… Reggelre nagyon kifáradok emiatt persze, és a reggel 6-fél 7-es kelésnél valahogy nem vagyok annyira türelmes, és lelkes. De hamar el is fáradt. Néhány óra ébrenlét után rögtön következik a délelőtti alvása, attól függően, mi a program. És, ha épp nem beteg, vagy nincs ünnep, akkor azért igyekszem hetente 3x vele elmenni tornára. Bár az utóbbi hetek szerencsétlenül alakultak, vagy az ünnep, vagy betegség szólt közbe.
Mert miközben ezerrel a lakásom újítom fel a bérlők után, akik láthatatlanul, de biztosan gyalázatosan lelakták, az újak meg átalakítást kértek, közben Peti beteg lett. Láza az egekig szökött megint. Bőre olyan forró volt, mint a vasaló talpa, a puszim alatt sütött a bőre. És persze nyűgös volt, és sírt, és semmi se volt jó. Lázat éjszaka nem tudtam pontosat mérni, kibontani nem akartam, hogy kínozzam a popsiba dugott mérővel, fülhőmérő nincs. Ami van, az meg mindenhol nagyon eltérőt mér, szájban is, hónaljban is képes majd egy egész fokot elmérni. De azt éreztem, hogy a szíve nagyon dobog, úgy liheg, mint egy kis kazán. Úgyhogy itattam, amikor csak felébredt, és beadtam a lázcsillapító szirupot. De ez a Nurofen olyan gyengécske, alig hatott, éreztem a homlokán, hogy valamelyest alább hagyott, de nem igazán, reggel is még 38.9 volt a láza! Akkor beadtam a nagyágyút: a Germicid kúpot. De azt hittem fél kell, mint a múltkor. Csak utólag olvastam el, hogy neki egész kellett volna már. Úgyhogy vitte, vitte lefele, de nem egészen. Akkor még homepáthiás bogyót adtam, utólag kiderült nem jót választottam, így az nem használt. És ez így ment napokig. Láz fel, kúp, láz le; láz fel, lázcsillappító be, láz megyeget lefele. Peti nyűgös, kissé hisztis. Végül csak elmentünk a magándokihoz, mégse kezdjük a hétvégét egy diagnosztizálatlan gyerekkel. De semmi egyéb tünet nem volt. Szerencsére tüdő tiszta, torok is, váladék nincs, köhögni nem köhög. Csak ez az Istenverte láz hullámszerűen visszatérve! És már harmadik napja lázas! Amikor épp azt magyaráztam, hogy milyen kis elesetten sírt, és erre kezdték el felírni a bogyókat, Peti bemutatta, hogy dehogy! Rákezdett egy olyan erőszakos fajta, követelőzős sírásra. Mindjárt áthúzták az addigi bogyókat!
Aztán szombatra már úgy tűnt teljesen jól van, de úszni még nem mertem elmenni vele. Fél napot Danával volt, míg én nekifeszültem a garázstakarításnak a kiadandó lakásban. Aztán őt is megsétáltattam, mert az intézendő nagyon sok volt, és babakocsival is elmentünk a házhoz. Ott egy kicsit a porfelhőben úszott, nem igazán gyermeknek való terep. Meg türelmetlen is lett, úgyhogy lassan távoznunk kellett. Két napja tologatom a babakocsit a két lakás között, estére már nem éreztem a lábam, a kezem megint meghúzódott, a hajamat belepte a por.
De most a finishbe érkeztünk végre: a takarító srácok ketten reggel 7-től este 8-ig ketten megállás nélkül vakarták a vízkövet, és a húgykövet a WC-kből, a vízkövet a fürdőszobákban, az odaragadt zsírt a konyhafiókokról, a rásült koszt a műanyag ablakokról, a csempefúgákat próbálták meg kivilágosítani, a radiátorokból az angóra macskaszőrt kiszedni, a penészt eltüntetni a zuhanykabinról. Hihetetlen, hogy heti rendszeres takarítónő mellett hogy lehetett így tönkrevágni mindent!
Én meg közben hol a gyerekkel a nyakamon, hol a vállamra kötve, vagy a derekamon lógva, hol kézben tartva, hol babakocsiban ringatva jártam oda, anyagot vásároltam (szerencsére a nagy részét apu intézte), takarítottam, rámoltam, pakoltam, garázst ürítettem, szakemberekkel tárgyaltam az elmúlt hét minden napján. Így Peti egy kicsit háttérbe szorult, az egyéb programok meg úsztak. Még jó, hogy ilyen korszakban van, mikor elég neki egy darabig, ha kézben van, és leköti a figyelmét a látnivaló, és az a sok férfi, akikkel tárgyaltam, egyeztettem. Mindegyiket jól megnézte!
De Peti otthon is sokoldalú. A porszívó nagyon izgatja ismét, már nem emlékszik talán az orrszívós estékre. Megfigyel, beszélget a tárgyakhoz, gyalogol, gyügögy, érdeklődik és figyel mindenre. Sokkal jobb vele, mikor elmegyünk tornára, és jobb lesz, mikor majd játszóházba. Ott legalább biztonságban van, veszélytől mentes övezetben. Csak munka mellett ezekre nem lesz időm, max. hétvégén. Remélem addigra enyhül ez a szorongása! Ma itthon kellett hagynom Barbinál, mert a takarítókat ki kellett fizetnem, és a cuccokat visszahozni a lakásba. Hát ez alatt a fél óra alatt az utolsó negyedórát üvöltve töltötte annyira kiakadt a hiányomtól, pedig vacsora után vittem le! És nem is nyugodott meg addig, míg én meg nem érkeztem, és át nem vettem a karomba. hogy fog ez egyszer csak megváltozni szeptembertől?? Nagyon félek, pedig tudom, élvezné a játékokat, a szabad teret, a kis motorokat. Na ja, de nincs ott anya!! Otthon már egy ebéd alatt szétveri az asztalt. Igazi kis rocker lesz belőle! :-) 
Jó lenne, ha lenne tehetsége a zenéhez, olyan örömforrás tud lenni később, az unatkozós kamaszkorban. Voltam asztrológusnál, Petiét is meg fogja csinálni. Ígéri, kiderül, mihez van tehetsége, affinitása. Nekem fontos tanács lehet, hogyan neveljem, mit kell engedjek, mi fér bele. Mi riasztja meg, mitől fél, mi nyugtatja.
Így legalább nem várhatok tőle olyan dolgokat, amit képtelen lenne megcsinálni, és talán sikerül a helyes irányba terelgetnem.
kamaszkorban. Voltam asztrológusnál, Petiét is meg fogja csinálni. Ígéri, kiderül, mihez van tehetsége, affinitása. Nekem fontos tanács lehet, hogyan neveljem, mit kell engedjek, mi fér bele. Mi riasztja meg, mitől fél, mi nyugtatja.
Így legalább nem várhatok tőle olyan dolgokat, amit képtelen lenne megcsinálni, és talán sikerül a helyes irányba terelgetnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése