Gyönyörű kiadvány, amibe az ember szívesen írja bele a kívánságait. Azt mondta nekem valaki, hogy tényleg működik. Eddig is volt kívánság füzetem, anyutól tanultam le kell írni azt, amire konkrétan vágyunk, hogy öltsön testet. Teletölteni érzéssel, az elérendő célt szinte már magaménak tudni, és hinni benne. Ahogy az Agykontroll is tanítja. Mindössze ennyi a teendő…:-) Az eddigi füzetem ronda volt, és elég nyögve nyelősen működtek a dolgok. De ez most gyönyörű, tele idézetekkel, gyönyörű ábrákkal, szép papír, amin gyönyörűen csúszik a tinta. És a lényeg: működik. Legalábbis kis dolgokban, amit tényleg el tudok hinni. A múltkori könyvemből is voltak sikerek, de kissé hosszadalmasan: így lett új hűtöm, mert jött egy néhány napig tartó csereakció. Aztán így lett a laptop is, mert az arany evőeszközkészlet eladását tűztem ki célul, és fókuszáltam arra, amire a befolyt pénzt fogom fordítani. És most így találtam az utolsó pillanatban új bérlőt a korábbi jelölt helyett, és pont annyiért tudtam kiadni, amit leírtam. És így lett meg az iPod-om, amit a lakás munkálatai során úgy eldugtam, hogy magam sem találtam 2 hétig, pedig minden nap kerestem. Táskákat pakoltam ki, bőröndöket, minden fiókot, kabátot, tréninget, sport cuccot. Minden létezhető helyen megnéztem. Meditáltam, használtam a szokásos megtalálós technikáimat, amiket tanultam, de semmi… El voltam keseredve. Azt hittem, a munkások elvitték, míg szétpakolták a dolgozómat. Ez a Kedvesemtől kapott ajándék volt mind közül a legkedvesebb (pedig minden ajándéka annyi, de annyi örömet adott), minden rajta lévő zenéhez külön élmény fűzött, amiket ő küldött nekem, úgy éreztem a lelkem van ebben a kis kütyüben, a vágyam mindenestül, olyan nagyon áhítoztam egy ilyenre, és ő elhozta nekem. Olyan nagy személyes ajándék volt, amekkorát így spontánul a férjemtől sem kaptam soha. Fel sem tudtam fogni akkor, mikor hirtelen megkaptam. Emiatt kezdtem el futni, ez adott erőt, ha fáradtam, és így meditáltam. Új korszak kezdődött vele. És most nem találtam. Azt hittem, már megbolondulok. És akkor leírtam a füzetembe. Először csak így: szeretném megtalálni. De így nem működött. Mert csak az teljesült, hogy egyre jobban szerettem volna megtalálni…:-). És akkor ma leírtam, gyertyát is gyújtottam, hogy MEGTALÁLOM, és hallgatom a zenéimet futás közben, így jelen időben. Éreztem a lábam alatt a talajt, hallottam a ritmust, szinte hallottam a saját kifulladásomat futás közben. És utána beugrott egy kép: “utazás”. Elkezdtem kipakolni a bőröndöket, baromság… abban nem lehet. És egyszer csak odanyúltam, ahogy az utazáshoz szükséges kellékeket tároltam, kis vackokat, amivel telepakolom a kézipoggyászt. És ott volt! Ott lapult a zsebkendők, szemellenzők, szemüvegek és egyebek között! Annyira megpuszilgattam, úgy megszeretgettem, mint egy régi jó barátot. Mintha újra megkaptam volna!
Nagy hibám, hogy nagyon kötődöm a tárgyakhoz. Nagyon nehéz nekem ajándékot venni. Nagyon-nagyon ritka alkalom, hogy valaki eltalálta pont azt, amit szerettem volna, annyira konkrétan, és annyira régóta vágyok dolgokra. Ez ma is így van, mikor a magam ura vagyok. Annak idején a volt férjem volt a kontroll, most magam szabom a határt. Ezért volt nekem annyira döbbenetes, hogy valaki eltalálta, mit szeretnék nagyon. De a Kedvesem nem csak ezzel az eggyel, mindegyikkel. Minden ajándéka olyan volt, amit magamnak soha nem vettem volna meg, vagy nagyon nehezen szántam volna rá magam, és nagyon sokára.
Ilyen volt az MBT szandálom, vagy a futóruhám, a sportcipőm, a kép a hálószobám falán, amire azt mondta, emlékszem, “Olyan neked ajándékot venni, mintha magamnak venném. Egyszer úgyis közös lesz.” Rémes, hogy még mindig el fog a nosztalgia. Hogy még mindig üres egy fiók, egy polc, egy ruhaakasztó rúd, és a tükör előtti fél polc.
Most pl. akkor, mikor végre magamra öltöttem a futófelszerelésem, és igaz még mindig 2 fok volt, majd megfagyott a kezem, mert kesztyűm nem volt, meg a fülem, mert sapkám se. De kedvem az volt! Szoptatás alatt nem igazán lehet, így a reggeli szopi után mentem, most már nincs annyi tej. És ahogy felhúztam a ruhám, amibe szerencsére belefértem, és mivel igen szoros, jól is éreztem benne magam, bekötöttem a sportcipőm, felhúztam a zipp-zárt a nadrágon, elfogott megint az emlékezés szele: ahogy a dűnék közt futottunk. Ahogy megtanított a tempóra anno, mikor a bánki-tó körül futottunk először együtt. Amikor megtaláltam Hollandiában az első fagyizót futás közben Monsterben, ahogy fújt a szembeszél, és közben ki-ki villant a tenger a homokdűnék közül. Amikor a futócipőm választottuk, legalább egy órán keresztül futkároztam a folyósón, és ő türelmesen várt, míg megtalálom az igazit. És meg is találtam, azóta is imádom! És a 2008 novemberi utolsó futásaim, mikor alig tudtam futni, nem tudtam mi a bajom, annyira nem ment, olyan magas volt a pulzusom, és annyira fulladtam. Később kiderült, már terhes voltam… azóta nem futottam.
És most boldogság töltött el, bár a tüdőm majd kiköptem az első körnél, nem volt még meg az iPod, és igen unalmas is volt, és folyt az orrom a hidegtől, de aztán belejöttem. És azért 20 percet lenyomtam elsőre is, azóta is már még egyszer. És most már végre ismét zenével fogok tudni!
…
PETI ÁLL. STABILAN. És ül is. Hogy mikor ment át a korábbi félig felhúzódzkodó tartás állásba, nem is tudom. Úgy 7 hónap 2 hetesen talán. Dana február 27-én ment el síelni, akkor Peti még csak próbálkozott. Aztán hazajött március 7-én (Nőnap előestéjén egy csokor virággal, amit az apjától kapott. És nekem már előre rossz érzésem volt, hogy nem fognak köszönteni. A szomszédomon és egy MSZP-s szegfűn kívül valóban nem. Senki.), és meglátta Petit, aki odatepert hozzá, átölelte a lábát, és felállt! Dana majd elolvadt tőle.
És azóta folyton áll. Mindig, mindenbe belekapaszkodik, és rögtön felhúzza magát. Stabilan. Igaz, olyanokba is, amik könnyűen, és nem stabilak. Ilyenkor magára rántja, és eldől, a feje nagyot koppan a padlón, és persze jön az éktelen sírás. De mindez egy pillanat alatt. Nyúlok utána, és már nem tudom elkapni. Remélem tényleg a Jóisten vigyáz a gyerekekre, mert a leggondosabb szülő is képtelen a gyereket megóvni mindentől. És mászik, és teper, és küzd, és felfedez. Jön az ember után, napról napra gyorsuló tempóban, mint egy kis bulldog (video a fénykép albumok közt), és nagyon kell vigyázni, mert pillanatok alatt ott terem az ember lába alatt. És pillanatok alatt el lehet csúszni egy odahúzott játékban, vagy a kis kezében, amit próbál a lábam alá tuszkolni, vagy a nadrágomat megragadja főzés közben, felhúzza magát, és abban kapaszkodik. Így mozdulni is alig lehet, és úgy kell dolgozni, mint egy exkavátor, csak derékból hajolgatni a pult felett.
És ezzel egy időben most már stabilan ül is, úgy ahogy a gyógytornász megmondta előre.
Még innen is képes koppanni, de napról napra egyre jobban megtanulja, hogy állásból óvatosan lehuppan négykézlábra, ülésből már átfordul Z ülésbe.
Anyu szerencsére mindent dokumentál, mikor kedden itt van vele. Felveszi a kis videókat, amik sajnos elég rossz felbontásúak a fényképezőn, és fotózza egész nap. Remekül szórakozik Petivel: belepakolja mindenbe, és bár a gyerek nem érti miért olyan rendkívül vicces, de mindenen jókat kacag vele.
Anyu meg igen hangosan tud kacagni, és ettől persze Peti újra nekilendül a nevetésnek, és így egymást hergelik. Nagyon jó páros!
Már ha épp nem beteg. Mert sajnos minden nyavalyába együtt esünk bele. Azt mondják sokan, és ez bizonyára így is van, hogy a gyermekek betegsége 7 éves korig a szülőről, a szülőnek szól. Átvesz, mint egy finom adó-vevő mindent, ami a szülőben zajlik. Az ő betegsége rólunk szól. Ahogy mi vagyunk magunkkal, egymással. Szerencsére én rosszabbul vagyok, fulladok minden éjjel, amikor halálfélelem kerülget, mert nem kapok hirtelen levegőt, és úgy köhögök időnként, majd a tüdőm köpöm ki. Ő csak náthás, és már gyógyuló félben van. De az orrdugulástól éjszaka nem kap levegőt, ettől éktelenül sír, az orrszívástól meg még jobban. Így azért nem annyira élvezetes vele aludni, bár ezt anyu is, én is nagyon szeretjük.
Én ugyan a kiságyába fektetem le, de aztán hajnalban “valahogy” mindig magam mellé kerül. És amikor a majmocskás pizsamája van, amiből kint van a kis lába, na akkor meg képtelen vagyok akár a hálózsákba is belerakni, és a kiságyba meg egyszerűen ilyenkor nem megy... Ilyenkor muszáj a talpát simókázni, átölelni, és úgy aludni vele:
Imádom!
Hát így van ez, mikor az ember következetesnek tervezi a gyereknevelést, de aztán jönnek az érzelmek, és az egész elv-rendszer repül a sutba, és odafúrom magam a kis nyakához, átölelem, hallgatom a szuszogását, érzem a lélegzetét, simogatom a kis fejét, és a talpacskáját, puszilgatom a haját, és azon gondolkodom, hogy fogom kibírni, ha megnő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése