Túl vagyunk a bölcsödébe szoktatás első három hetén. Ki kell tépni a gyermeket anyja mellől, és át kell adni egy idegennek, hogy most már ő viselje gondját a nap 8 órájában. Kevesebbet lesz velem hétköznap, mint a gondozónőjével! A beszoktatás nem oldja meg a leválást, csak egy kicsit könnyíti. Attól még mindenkinek nehéz: szülőnek, gyermeknek, és a gondozónőnek sem könnyű, mégha százszor is élte már át, és minden évben átéli. A síró, zokogó gyermek látványa, hangja mindenki szívét facsarja. Eddig az ismerkedés során, amikor én is ott voltam végig, persze semmi gond nem volt, Petinek tetszett a sok játék, örült a gyerektársaságnak, és én is szívesen töltöttem vele ott a délelőttöt. Aztán eljött a “leszakadás kezdeményezése” periódus. Meg kell mondjam, azt hittem, sokkal rosszabb lesz. Még jó, hogy az állami bölcsődéknek van egy szisztematikus beszoktatási rendje, és ez tökéletesen megfelelt az én lelkemnek. Lassú, menetes, lépésről, lépésre haladó módszer, ami mögött sok év tapasztalat áll. A 10-15 napra elhúzott beszoktatás során apránként adta át a szülő a gyermeket a gondozónőjének. Először fél óra, majd 1 óra távollét, majd eljutunk a másfél óráig, végül az egész délelőtt. Anikó egy tündéri lélek, imádnivalóan türelmes, kedves, tapasztalt, és még lelkes. Jobbat elképzelni sem lehet:
Petivel külön kell foglalkozni, külön kell őt ölben etetni, altatni, és mindenben sokkal nehezebb a vele való foglalatosság, mint a többi 2 éves kisgyerekkel, akik már félig önállóak evés, öltözés terén. De Anikónak kialakult módszerei, és szokásai vannak a kicsikhez. Van, amik neki is, nekem is, a gyereknek is nehezen végrehajthatóak, fájdalmasak, mint a ketrec használata, ahova a kicsit be kell pakolni az időre, amíg a többiek esznek, hiszen zavarja őket, a terítőt húzkodja, a tányérjukba nyúlkál. Ilyenkor Peti remegésig viszi az sírást, annyira utálja a bezártságot. Kárpótolja a játékok körülötte, amikkel eldünnyög sírás közben, de kétlem, hogy ezt valaha élvezni fogja. Biztos beletörődik, hisz a gyerekek mindent meg tudnak szokni. A megváltás akkor jön számára, mikor megtanul a többiekkel enni mondjuk egy félév múlva, és akkor leülhet a kis asztalkájukhoz. Igaz, akkor a külön elbánás is megszűnik. Pedig most Peti elbűvöli a gondozónőket, ahogy napról napra tanulja meg a környezetét. Megtanulta hogyan jöjjön le a lépcsőn a teraszról, pedig első napokban nagyokat esett. Most inkább megfordul, letérdel, és lemászik. Megtanulta a határokat, mettől meddig tart számára a láthatatlan határ az udvaron. Úgy kőröz Anikó és Detti körül, mint egy kiskacsa a mamájuk körül. És tényleg, mint a két gondozónő úgy láttam nagyon szereti kis Petit. Dettit Peti is nagyon kedveli, a látogatásnál rögtön az ölébe ült, azóta is gyakran kéredzkedik fel a kezébe. Szegény pedig nem tudja, hogy a “másik” gyerekét vajon felemelheti-e. Látszik, hogy nagyon szereti a kicsiket, igazi tiszta ártatlan szeretettel áll Petihez. 
Mindkettőjüket elfogadta teljesen, és kiélvezi a legkisebbnek járó külön figyelmet.
A beszoktatás alatt nekem kellett a szabályokat elfogadtatni vele, a kézmosás rendjét, hogy a szobából nem lehet ki-be szaladgálni, amit persze Peti előszeretettel tesz, és barangolná be a fürdőt, és a másik társszobát is. Együtt fedeztük fel a játékokat, megtaláltuk azt, ami érdekelheti őt. Rengeteg játék van ott, egy csomó különböző témájú játéksarok: háztartási sarok vasalóval, deszkával, fodrászattal. 
De van ott szerszámos sarok, és bevásárló, ill. konyhai szekció. 
. És persze van az elmaradhatatlan húzkodó bőrönd, amibe pakolni is lehet, ezzel hosszú ideig képes fel-alá mászkálni, amíg el nem veszi tőle valaki. Egyelőre furcsa neki, hogy más is ki akarja venni kezéből a játékot, hisz otthon nincs testvér, aki ugyanezt tenné. Ezért sem baj, hogy megtanul osztozni, mert egykeként (Dana már nagy, ő nem igazán konkurencia) ez is fontos lecke számára.
Van ugráló Roddy, ami egy tündéri Peti méretű gömbölyű ló, minden gyerek imádja. 
Karácsonyra remek ötlet lesz majd a nagyszülőknek. Addig Peti nő még egy kicsit, és tud majd haladni is vele. Az apjától kapott kisautójába fokozatosan nő bele, már tudja ici-picit mozgatni a lábát, és néhány gördülésnyit haladni vele, és persze dudálni, amit imád! Az oviba bevittem Dana régi kisautóját, a legalacsonyabb kis járgányt, amivel majd Peti is tud majd haladni, ha épp nem ül rajta más, hiszen a gyerekek a közösségben megszokják, hogy azzal játszanak, amit épp szabadon találnak. Itt minden közös, nehéz nekik elmagyarázni, és talán nem is célszerű az “enyém-tied” tárgyakhoz való ragaszkodás.
De a játékokon túl remek szórakozás Petinek a többi gyerek megfigyelése, hisztijük egyenesen leköti őt, mintha ő maga soha nem csinálna ilyet… Levi egyenesen külön műsorszám, annyiszor produkálja a hisztit. 
Mindenki kezéből erőszakosan akarja kitépni a játékot, és mindig azzal akar játszani, amivel más. Így elég sokszor van alkalma elégedetlenkedni.
De el tudja magát is foglalni bármilyen játékot a kezébe ragadva, és közben hozzá dünnyögve, dudorászva, magában “beszélgetve” szórakoztatja magát. 
Először én etettem, és kissé féltem, mert egyáltalán nem akarta az ottani ételeket megenni. De aztán később rájöttünk, hogy le kell neki turmixolni. Először szeresse meg az ízeket, aztán majd jöhet a darabos ételre nevelés.
Aztán Anikó fokozatosan, napról napra egyre több időre küldött ki, elkezdte ő etetni Petit, és lassan mindent elfogadott tőle. 
Először hosszú üvöltéstől szakadt meg a szívem kint az előtérben, hosszú hosszú percekig zokogott, mintha sohasem akarná abbahagyni. Kézbe vették, ölelték, nyugtatták. Aztán másnap már rövidült a sírás, mára már csak annyi ideig sír, míg kiérek az ajtón. Talán ennél többet most nem is várhatok. Lassan jön a többi gyerek, a többi szülővel beszoktatni, és neki nem lesz ott az anyukája. Elmagyarázni pedig még nem lehet neki, hogy ez miért van így. Okos, megfigyel mindent, de azért nem ért mindent.
Viszont, amiért ilyen pici, jobban is hozzászoktatható az új szabályokhoz, mert még “képlékeny”. Sokkal hamarabb elaludt, mint beszoktatós társa: Csilla, akivel napokig, majd egy hétig küzdöttek, mire ott aludt. Peti pedig az első próbálkozásnál 5 perc alatt elaludt. Mit elaludt, elájult! Annyira kipurcant szegénykém 12-re, fél 1-re a sok élmény, és a fél 7-es kelés hatására, hogy 12-re már csak kóvályog. Muszáj elhúzni a többieknél későbbre az etetését, hiába fáradt, mert akkor vele kellene kezdeni az altatást, márpedig ő nem alszik el egyedül, kell a simogatás, vagy a babakocsiban való ringatás. Ráadásul még nem tanult meg hosszabbat aludni, így 45 perc után felébred, akármennyire álmos is, és elkezd óbégatni. Az utolsó csütörtöki napon fordult elő először, hogy visszaaludt magától a babakocsiban, kicsi dünnyögés után, így kivételesen aludt másfél órát, 1/2 3-kor ébredt, ami már teljesen normális időpontnak számítana, ha így maradna. Ugyanis, ha 1/4 2-kor ébred, és elkezd óbégatni, ahogy eddig mindig, akkor felzavarja a többieket.
Kisajátította a sarokban való helyet, Anikó odakuporodik melléje, simogatja a haját, Peti pödörgeti a sajátját, először sír, mikor leteszik, majd nagyokat pislog, és hamar álomba zuhan. A kis matraca körbevédve párnákkal, és takarókkal, és olyan békésen szuszog, mintha órákon át fel sem akarna ébredni.
Amíg jó az idő, addig Peti kint alszik a teraszon otthon is, a bölcsődében is, És addig fix, hogy kimennek, és egész délelőtt kint vannak, így talán megtanul hosszabbat is aludni. Mert most mikor bent alszik, ugyanolyan gyorsan, ahogy elaludt, 45 perc után hirtelen kinyitja a szemét, és néhány percnyi időhúzás után teljesen éber, és elkezd óbégatni, és a többieket zavarni! Most még, hogy szabadságon vagyok, ott tudok lenni, mikor felébred, így kimenekülnek vele a teremből. De egy hét, és már itt a munkakezdés, utána várnia kell rám ébredés után 2 órát, és már most iszonyú hosszúnak ítélem ezt az időt. Ez az alvás utáni várakozás idő az, ami leginkább megviseli a gyerekeket, mert látják, hogyan viszik el a többieket a korábban jövő szülők. És, hogy időben el tudok jönni, az egyelőre vágyálom, még soha nem sikerült betartanom idáig, mivel mindig az utolsó órában, fél órában jutott eszébe mindenkinek, hogy jaj, mindjárt elmegyek, és ezt most feltétlenül el kell még ma intézni. Én, meg amilyen lelkiismeretes munkaerő vagyok, így nem tudtam azt mondani, hogy már nincs rá időm. Főleg most, hogy egy mindig ráérő munkaerőt küldenek el miattam. Úgyhogy egyelőre fogalmam sincs, hogyan fog működni az én képtelen időbeosztásom.
Reggel muszáj lesz tornáznom munka előtt, és minden elintézni: bevásárlás, piac, posta, gyógyszertár, stb., mert utána nem lesz időnk, Peti biztosan rám fog tapadni, és annyira fogja igényelni a velem valóm együttlétet, hogy tuti nem akar dm-be, vagy közértbe “kísérgeti” engem boltról boltra. És tornázni sem szokott hagyni, főleg súlyzóval kellemetlen, mert megüthetem vele. Így a tornára szánt idő nagy része azzal telik, hogy őt próbálom távol tartani, amitől az egész hatékonysága semmit sem ér. Futni nem tudom fogok-e tudni az új babakocsival, amit Vaterán vettem, mert nem kimondottan erre a célra tervezett darab, hát majd meglátjuk. Azért gyerekkel mindent sokkal, de sokkal nehezebb elintézni, beosztani. Rettentő sok lemondást, kreativitást igényel, és iszonyatos jó időbeosztást, kevés alvást, hogy mindenre jusson idő, a háztartás se ússzon el. De a másik gyerekemre is legyen idő, ha a leckében kell segítség, vagy egyáltalán csak együtt lenni vele. Néha (gyakran) érzem, hogy egyedül kevés vagyok, mégis szeretném, ha mindig itt lenne velem.
Ha hazajövünk, jó időben mi is lemegyünk a közös kertbe, most veszem csak igazán hasznát a szép, és igen költséges fenntartású kertnek, és játszótérnek. Sok ott a gyerek, vannak hasonló korúak, Peti jelenleg a legkisebb közöttük. Ő kilóg a sorból, mert egy évvel kisebb a többi csapattagtól, viszont egy évvel idősebb a frisseknél. Minden szempontból mások vagyunk, de ezzel meg kell birkózzon, mikor már nyiladozik az értelme, mert mi semmilyen családmodellbe nem férünk bele. Most még beéri, ha bújócskásat játszunk, ha viccesen ismételünk neki dolgokat, ha elbújhat a függöny mögé, ha megcsiklandozzuk, és ha hempergőzünk a szőnyegen. Ha zenélünk, dobolunk neki, ringatózik, akár egyre nagyobb terpeszben, biztosan boldogan csápolna majd az apjával egy rock koncerten…
Kár, hogy a lányom nem szereti a rock zenét, ill, nem annyira kár, mert legalább nem dobhártya repesztősen, félig süketen jön majd haza egy-egy koncertről. Szóval ha Dana meg Peti ízlése egy idő után összehangolódna, akkor biztosan szívesen menne a nővérével bulizni. Így közvetve én is szemmel tarthatnám… :-)
Néha olyan picurinak látom, aki előtt még annyi tanulnivaló, egy egész élet áll. Máskor meg azt látom, hogy napról napra tanul, és fejlődik, és szinte észrevétlenül nő fel… És attól félek, hogy az élet, a munka, a teendőim be ne darálják a hétköznapjainkat, amelyek szinte észrevétlenül peregnek szép szabályos rendben. Mi meg szépen megvénülünk a gyermekek mellett. A testemet Peti leamortizálta, akkora baba volt, hogy a bőröm sohasem lesz már szép, és rugalmas, mint előtte. Megmutatni sem merném ismeretlennek. A fáradtság, a stressz, és a rohanás pedig az arcomat kezdi ki napról napra, így szépen hozzávénülök a koromhoz, aminek a súlyát eddig nem éreztem. Így tulajdonképpen mi anyák a gyerekeinknek szenteljük magunkat, az ő életük határozza meg a mienket, és nincs időnk, energiánk magunkra, a testi és lelki fejlődésünkre, vagy igazi nőnek lenni. Mi lesz így belőlem? Boldog napokon reménykedem, hogy most új életem kezdődik új lehetőségekkel, új emberekkel. Szomorú esős napon, mint a mai, csak azt látom, hogy egyedül vágok neki a hegynek, aminek a csúcsa ködbe vész, és nincs aki fent várna, kárpótolna, bíztatna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése