Hát elkezdődött a beszoktatás. Ez a hét még igen enyhe, sőt élvezetes volt Peti számára, hisz ott voltam vele végig. Együtt játszottunk, együtt fedeztük fel a bölcsödét kívül, és belül. Együtt estünk el a lépcsőn (a homloka már tiszta színes a különböző balesetektől). Autóztunk együtt, mert bevittem az egyik régi kisautóját. De ezen ő alig ült, miután leszállt, máris átnyargalt rá más, és már röpült is vele tova. Peti még nincs abban a korban, hogy ragaszkodna a nyargalászáshoz. De egy fél év múlva már ugyanúgy függő lesz, ahogy az összes többi gyerek, és akkor jó szolgálatot fog tenni a cipővédő, mert azzal pillanatok alatt le lehet amortizálni bármilyen jó kiscipő orrát.
Aztán ahogy bejött a hűvös, nyirkos idő, a “levegő felelős” (mert ilyen is van a bölcsödében) kiadta az ukászt: “ma nem megyünk ki!” Nem igazán értettem, hisz az ég teljesen száraz volt hétfőn, a szombati égszakadás nyoma már felszáradt, talán még a homokozó is, mert ez fedett. Petit onnan nem lehetett kirángatni, eszi, rágja, keni a homokot, jókat ejtőzik benne, szinte úszik. Én utálom. Mert a gyerek minden részéből potyog a homok, akármilyen ruhát, cipőt adsz rá. Este még a pelenkájából is szóródik. Az előszoba, és az összes többi szoba, de este a fürdő is roszog a homokszemcséktől! Erre pontosan emlékeztem Dana korából is. Órákig lehet ütögetni a kiscipőt, kiló számra jön ki belőle a homok. Nem is értem, hogy marad a homokozóban annyi. A többiek nem mehettek bele, mert nagyon okosan akkor tartják karban a léceket, és a homokozó kopott padját, mikor vége az óvodaszünetnek, és a gyerekek birtokba vennék. Úgy látszik, ez logisztikailag megoldhatatlan, hogy a karbantartás a zárás idejére essen. Biztos, senkinek nem jutott még eszébe, hogy a karbantartó szabadságát ne a gondozónőkével együtt adják ki. Szóval a többiek letiltva a homokozótól, de Peti nem igen tud mit csinálni a beton járdákon, ingatag lépcsőfokokon a száguldó kisautók, motorok között, csak őgyeleg. Próbáltam vele bemenni a kis házikóba, nagy házikóba, ha ott vagyok, nevet, kacag, de egyedül, vagy a többi gyerekkel nem találja még fel magát. Olyan pici közöttük! De a homokozó az ő eleme. Mintha vízben úszna. És, hogy miért jó megenni? Nem tudom, de akármilyen gyors vagyok, egyet-egyet akkor is belefejel, vagy a kezével tömi be.
Szóval nekünk, beszoktató szülőknek kell segíteni neki a környezetet ismerőssé, megszokottá tenni, a szabályokat kialakítani. Pénteken már reggelizhettünk is: három karéj tavaszi párizsi kenyér. Na most, Peti a 8 fogával ugye nem tudja megenni a kenyeret úgy egyben, csak ha csíkokra van vágva, és a héját meg csócsálja, elnyálazza, és úgy eszegeti, de semmiképp nem tömi magába. Nem is tudom hogy gondolták… Egyébként külön szabály van a csecsemők (18 hónapos korig) etetésére: több gyümölcsöt esznek, nem esznek levest, mert nem tudják őket ügyesen megetetni, és kimarad a sütemény, amit nem igazán bánok, mert tejberizs, gyümölcsrizs gyakran. És Peti ugye nem eszik/iszik tejet. Hogy a főzelékből kihagyják, azt nem lehet elérni, de már az is eredmény, és némi orvosi igazolásra el is fogadták remélhetőleg, hogy nem javasolt neki a nyers tej. Rengeteg allergia, és bőrbetegség forrása. Érdekes módon nem tűnik fel senkinek, de minden gyereknek viszket a bőre a csoportban, nagyon száraz a bőrük, és gyakori az ekcéma. Ennek az orvos szerint gyakori oka a tejallergia burkoltan, vagy egyértelműen.
Szóval kicsi csíkokra vágtuk a “minőségi” felvágottat, és így Peti két pici kenyérkét betermelt. Ez lesz ezután a reggelije, mert ahhoz korán jövünk, hogy otthon megreggelizzen, ha viszont bevinnénk a reggelijét, akkor mintát kell nekik belőle félretenni az ÁNTSZ számára. Macera, úgyhogy marad az, hogy megszokja, amit a többiek esznek, és kezdődik az olasz, a túrista, a nyári szalámi korszaka, amit én annyira, de annyira utáltam. A zala-felvágott maga volt a menny számomra, sonkát soha nem láttam sem otthon, sem az oviban, sem később az iskolában, hacsak más uzsonnájából nem kunyiztam.
Jövő héten már ismerkedünk az ebéddel, ill. az ott ebédeléssel. Sajnos a főzelékeket elkezdte délben likvidálni. Mivel mindig azt ette eddig is, azt gondoltam nem lesz gond. De most egy hete már, hogy hazaadják a főzeléket, ami jár neki. Ha leülünk vele az ebédhez, elkezdődik a hiszti, toporzékolás, és ki akar mászni. Mindegy, mikor adom: 12-kor, vagy alvás után fél 2-kor. Mindegy, hogy éhes-e előtte, vagy megevett egy kis almát. Egyszerűen szájzár, összekenem az egész arcát, 4-5 kanál lemegy, aztán semmi. A bölcsis főzelék úgy tűnik túlságosan fűszeres, rántás van benne, paprika, stb. pont olyan, mintha felnőtteknek főznék. Én ennél diétásabbra főztem eddig az övét, de most már az enyémet sem volt hajlandó megenni. Anyu kipróbálta az “utána szaladgálok, úgy etetem” módszerrel, így bevágta a sütőtököm. De én utálom, ha nem a helyén ül. Már az is ciki a bölcsiben, hogy otthon megengedtem neki, hogy ebéd után, vagy ha nem volt még kész az ebédje, egy ropogós kenyércsücsökkel elszaladgálhatott, és azt rágcsálhatta. Itt meg nyilvánvalóan nem állhat fel. Az én bevitt saját tízóraimmal (alma + Korpovit keksz) szintén gáz volt, mert persze az összes gyerek a kekszemet akarta elenni, Peti pedig elkezdett nyargalászni vele… :-). Szóval másodszor csak akkor tudtam megenni, és csak addig, amíg ők is kaptak egy szülő által behozott gyümölcsöt, és szépen leültek a helyükre, Peti az ölembe, és addig én is megettem, utána el kell rakni, mert felborul a rend.
Szóval hogyan fog délben főzeléket enni, még sejtelmem sincs, kedden már ott fogunk ebédelni, aztán bízom benne, előbb-utóbb megszokja. Vagy éhezik uzsonnáig… Fél év múlva már az asztalkájánál fog ülni ő is, és a többiekkel fog enni saját maga… Istenem olyan nagy lépésnek tűnik ez most, és milyen pillanatok alatt elszáll minden hónap! El sem hiszem, hogy két hét, és már nem lesz egész nap velem, csak délutántól estig: összesen napi 3 órát! Kevesebbet, mint amennyit a gondozó nénijével fog tölteni!
Apropó gondozó néni: mi Anikót választottuk, őt ajánlották, tapasztalt, de mégis fiatal (33 éves), még nem megkeseredett (csak egy kicsit, ugyanis az ő szívét is összetörték, ahogy az enyém, így igazán jól megértettük egymást), de egy valódi angyal, mégis határozott teremtés. De Peti a társát, a teljesen kezdő Bettit fogadta a szívébe, az ő kezébe akar felkéredzkedni, őhozzá bújik, őhozzá szalad. Ez igen kínos, nem is tudom, volt-e már rá példa, hogy a gyerek felülírja a szülő döntését. Ez annál is kínosabb, mert itt nagyon szigorú szabályok vannak: nem lehet “egymás gyerekeit” gondozni, beszoktatni, játszani vele, etetni, csak ha a másik épp elfoglalt, ha egyedül van velük egy gondozónő. Betti sem tudja, hogy kezelje a gyermekem, aki állandóan nyújtogatja a kis kezét, hogy vegye fel. És szíve szerint azonnal kapná is felfelé, csak látom, ahogy megáll a keze a levegőben, Anikóra néz, hogy szabad-e, majd nem meri. Ha én nem leszek ott, pláne el tudom képzelni, hogy ez sokkal erőteljesebb kívánság lesz Peti részéről. Betti meg fél, hogy akkor annyira kézbe szokik, hogy nem lehet majd letenni. Nyugtattam, hogy otthon is felveszem, és nem egész nap kézben van, leguggolok hozzá, felveszem, visszaguggolok, leülök játszani, lerakom. Már amikor nálunk voltak is, akkor őt választotta, az ő ölébe ült, vele játszott, míg mi Anikóval beszélgettünk Petiről, és a családi helyzetről. És cserélni már nem lehet, mert teljes a létszám, kínos is lenne, Bettinek is megvan a maximum beszoktatandó gyerek, bár mivel a beszoktatás csak turnusokban zajlik, jelenleg egy gyereket parentál, hiszen neki nincsenek “régiek”. Szóval nem tudom mi lesz, ha jövő héten már egyedül kell maradjanak vele egyre hosszabbodó időre, és Peti mondjuk csak Betti kezében nyugodna meg. De ezt ugye én már nem fogom látni. Most, ha elmentem a mosdóba, Peti üvöltése végig kísért, lehet vinnem kellett volna magammal, de azt gondoltam, 3 percet kibír nélkülem, olyan remekül eljátszott. Csak valószínűleg a szeme sarkából, vagy a hátával is figyel, érzi hol vagyok.
A többi gyerekkel egyelőre nincs közös játék ebben a korban, nehéz lesz neki szembesülni vele, hogy, amivel játszani szeretne, az nem mindig szabad, hogy elvehetik tőle a játékot más, erőszakosabb gyerekek, márpedig van egy ilyen a csoportban. De ő remélhetőleg elmegy oviba másfél hónap múlva. Különben is egész nap folyik a nyála, már telenyálazta a szőnyeget, hogy foltok vannak rajta, a nyakában folyton partedli lóg. Állítólag betegségnek tűnt, kivették a manduláját, egy darabig leállt ez az igen gusztustalan szokás, de végül felerősödött. Most már úgy tűnik inkább rossz szokás: nem nyeli le a nyálát. A bölcsőde a szülőre mutogat, az meg gondolom vissza, hiszen itt van többet. Na, most Levi akármit játszik a többi gyerek, hiába feküdt eddig a játék a polcon, vagy van belőle több is, odarohan a másik gyerekhez, és “én, én” felkiáltással ki akarja csavarni a többiek kezéből a játékot, ami erőfölényéből következően megy is neki néha. Vagy odaáll, és hangosan hisztizik, bőg, üvölt. Ez Petit igen lekötötte: odaállt elé, és érdeklődéssel figyelte a színjátékot, hosszasan, figyelemmel, összehúzott koncentráló szemekkel. Fel kellett volna venni, annyira aranyos volt a nagy darab üvöltő gyerek, és előtte, a mellkasáig sem érő kicsi csodálkozó apróság! De ez Levit csöppet sem zavarta, folytatta tovább a bömbölést. Annál inkább zavarja a gondozó nőket, de folyton nem lehet mégis csak Levivel foglalkozni, nevelni. Elkönyvelték, hogy a gyerek nem teljesen ép. Valószínűleg nem is az. Csak lehet, hogy a szülőnek fel sem tűnik otthon, abban a pár órában, ahol nem kell másokkal osztoznia a játékában?
Levitől eltekintve a többi gyerek egyelőre normális, harc azért ott is akad egy-egy játék körül, pedig még csak hatan vannak még Petin kívül, mert a többieket folyamatosan szoktatják be januárig havonta. A gyerekek, a nagyobbak: 2 éves kortól már egyedül öltöznek, ami nem kis teljesítmény. Az udvarra kimenés egy igen bonyolult procedúra: hármasával zajlik, kis széken ülnek, próbálkoznak egyedül öltözni, a gondozó néni befejezi, akinek nem megy, majd engedi őket ki a másik gondozó néninek, aki kint fogadja őket. Mire az összes 12 gyerek kimegy, eltelik vagy negyedóra minimum. Aztán egy órát vannak kint, és utána jönnek vissza. Tehát egy esőveszélyes napon meg sem próbálnak kijutni, mert ugyanilyen lassan, és zsilipelve mennek szakaszosan befele, és vissza is, hogy be ne melegedjen a már felöltöztetett, vagy még le nem vetkőztetett gyereksereg.
Bár aktív együtt játszást én még nem láttam, ahogy az óvodában, inkább csak megőrzés zajlik, játék kezdeményezés, itt mindenki magában játszik el. El is mondták a szülőin, itt még nincsenek “foglalkozások”, ez az időszak a szabad játék időszaka. De azért lesz majd közös “festés”, gyurmázás, alkotás, aminek eredményeit majd megkapják a szülők. És az egész szoba körös körül tele van játékkal: van ott vasalósarok, és szerszámos állvány, működő gépekkel. Egy benti kisautó, amiért folyik a verseny, legók, plüssök, puha pihenő sarok, fodrászat, babák, és zenélő játékok, építőkockák, könyvek, kiskonyha. Minden, ami egy gyereket érdekelhet. Hogy honnan? A szülők is hoznak be, pénzt is gyűjtenek rá, szponzorok is támogatják időnként, meg nagyon kevés az állam bácsitól is folyik be.
Nekem úgy tűnt a bölcsődei délelőtt, mint egy rövid repülőút: egész délelőtt ettek a gyerekek: 8-kor reggelihez kocsi betol, gyerek eszik, iszik, kocsi kitol. 10 órakor tízóraihoz kocsi betol, gyerek iszik, gyümölcsözik (már aki), kocsi kitol. Fél 12: ebédhez kocsi betol, gyerekek esznek, kocsi kitol. Mégis hogyan legyenek a gyerekek éhesek fél 12-kor? Peti is csak akkor eszik ilyen korán, ha nem tízóraizott. Így egyelőre fogalmam sincs hogy fog rászokni a bölcsi főzelékre.
Majd az alvás miatt hosszabb szünet. Fél 4-kor van az uzsonna. Ha nem evett, akkor ezzel tudja pótolni. Márpedig heti 5 nap főzelék tuti egy idő után unalmas lesz, nem csoda, hogy sok gyerek nem eszi meg az ebédet. Ha eszembe jut a finom főzelék, ma is felfordul a gyomrom. Most hogy Peti nem ebédelős korszaka van, így előbbre hozom az uzsonnát: ami gyümölcs+ kölespehely, vagy gyümölcs+natúr joghurt. Mintha csak az édes ízekre lenne rácuppanva. Ez nagyon elszomorító. Pedig minden nap fél év óta kapja a különfajta zöldségeket, és eddig olyan jól ette. A dédi ma almás sütit kóstoltatott vele, Dana lekváros palacsintát, vagy mézes-vajas kalácsot, hát ennek elfogadásával semmilyen probléma nem volt… Az esti rizses tejpép is lecsúszik. De ma este kicseleztem, az ebédnél meg nem evett főzeléket kapta. Először sírás, rívás, meglepődés, felháborodás, nyűglődés, taszigálás, kihomorítás, székben rángatózás, szájzár… majd nem tudom végül mitől, de megette a maradékot. Na jó, egy kicsit bohóckodtam, de nem túlságosan. És akkor kacagás közben gyorsan be kell csempészni a kanalat.
Érdekli a mi felnőtt ételünk, gyakran meg is kóstolja, de nem mondanám, hogy sok ízt rögtön elfogad, főleg a kenyérféléket. De a paradicsomos krumpli viszont nagy “hatással” volt rá. Másnap a fürdőkádban kötöttünk ki pelenkázás közben, egyszerűen a nyakától a bokájáig elterítette az “anyag”. Pedig nagyon ízlett neki, és fontos is, gyakran van is a bölcsiben paradicsomos étel. Hát nem irigylem őket… Amúgy sem, de ezért aztán pláne nem. Nekem estére már jó esetben csak egy “adag” jut. :-)Felkészítettem őket a rendkívül “Jó” emésztésre a jellemzésben, ami grafomán voltomat nem meghazudtolva 5 sűrűn teleírt gépelt kis oldal lett a javasolt néhány kézzel írt oldalacska helyett.
Mindent egyébként dokumentálnak: hogyan szokik be, mivel játszik, hogyan viszonyul a többi gyerekhez, hogyan eszik, stb. Érdekes lesz, majd visszaolvasni, ha egyszer lehet. Vonzzák egyébként a gyerekek egymást, sokkal érdekesebb, izgalmasabb, és szórakoztatóbb a környezet számukra, mint otthon, ami tele van veszéllyel, és “nem-mel”. Így, ha csak ennyi gyerek lenne, és az mind egészséges lenne, igencsak jó lenne, de még 5 gyereket kell bezsúfolni ebbe a kb. 20-25 nm –nyi szobába. És mondták készüljünk fel, hogy állandóan taknyosak lesznek. Ez amolyan bölcsis betegség. Úgyhogy Petivel elkezdtem itatni egy vitaminkoncentrátumot, amitől először majdnem megfulladt. Tudom, hogy át kell esnie a közös baktériumokon, de azért nagyon félek, hogy fogják fogadni, hogy frissen visszamegyek, és rögtön betegállománnyal kezdek. Még ha van pótnagymama, a betegség nehéz első néhány napján, mikor a gyerek a legnyűgösebb, legbetegebb, azért csak a szülőt kívánja maga mellett. Őt a lábadozás időszakára lehet befogni, csak vajon a többi gyerek is kifekszi otthon a két hetet? Kétlem! Így mikor megy vissza, ott megint elkapja a már bölcsődében lábadozóktól, és kezdődik elölről. Ahogy Danával annak idején.
Bár a gyerekekkel nem játszanak szorosan véve a gondozónők, mégis leemelem a kalapon előttük. Még így is fárasztó és már egy hét után unalmas volt a földön való egész napos kuporgás, gyerekzsivaj, és konstans játék, pedig főleg a saját gyerekemmel kellett foglalkozzak, és játsszak, de mégsem otthon, ahol mindig megszakítja egy-egy tevékenység a játékot. És persze, hogy nem csak a saját gyerekünk jön oda, hanem rám tapadt a többi gyerek is. Én meg nem tudtam mit lehet, mit nem, úgyhogy játszottam, neveltem, rászóltam, mintha a sajátjaim lettek volna. Nem igazán lehet elkerülni, hogy ne vegyünk részt az életükben. Mert sírt egy-két gyerek minket látva, hogy az ő anyukájuk, apukájuk most miért nincs ott, mikor a másiké ott van. És belegondoltam, hogy Te jó ég! Petinek milyen borzasztó nehéz lesz, hogy nem elég, hogy én két-három hét múlva magára hagyom, de sokkolni fogja, hogy más gyerek szülei meg ott lesznek, és ő neki nem lesz ott az anyukája. És még el sem tudom neki magyarázni!
Ez annyira rossz, hogy nem értjük egymás szavát, alig lehet kivárni azt az egy évet, hogy végre beszélgetni tudjunk egymással. Így el is döntöttem, hogy megtanulom a baba jelnyelvet, hogy neki is, nekem is könnyebb legyen. Ha el tudná mondani (mutogatni) sírás helyett, hogy mit szeretne, és nem kéne találgatni, próbálkozni, erőltetni, az olyan jó lenne.
Érdekes, régi módszer, gyakorlatilag 25 éve már működik, Angliában elfogadott a bölcsődékben, de nálunk még néztünk egymásra a szülőkkel, mint a süket-némák. Merthogy tényleg arra hasonlít, vagy lehet, hogy az ő jeleikből veszik át. Mindenesetre a számomra jó időpontban nincs csoport, így marad az egyéni terápia, amire sikerült megfűznöm egy másik anyukát is. Vele hallgattuk végig a véletlenül jött előadást a baba-jógán, ahol Peti és Zétény majd szétszedték a projektort. Ha a szülő elszánt, és kitartó, igen egyszerű és hatékony módszernek tűnik. “Csak” azt kell elérni, hogy a gyerek elég motivált legyen, mikor az ember megtanít neki egy-egy jelet. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy tényleg vissza fog-e jelelni, és honnan jövök rá, hogy nem csak rázogatja mondjuk a kezét. De hát egy újabb feladat, egy újabb kihívás. Videókon láttam az eredményét: a tündéri Peti-korú kommunikáló kisbabákat! Kb. 2 hónap, és remélem Petinek is menni fog, és tud neki segíteni kifejezni a vágyait. Mert ő annyit “beszél”, gagyog, mutogat, csak sajnos mi buta felnőttek nem értjük!
Néhány fénykép, hogy nézünk ki most:
Kis kozáknak öltözve.
Nem tudom miért, anyut lenyűgözte a mezítláb topogás, de felül még kardigánt is adott rá:
Edina húgom kíváncsian hívott fel, hogy nekünk hogy megy, mert Zsomborral, aki 2 éves, most kezdték a magán bölcsődébe a beszoktatást, és ott semmilyen a mienkhez való rendszer nincs. Lazábbak, de mintha nem lenne kitaposott (igaz néha kissé merev) szokások. A liberalizmus és rugalmasság jegyében, már második nap el kellett menjen egy órára, amit a gyerek végigüvöltött. Harmadik nap ez csak fokozódott, az 5. nap végére már egyre rosszabb lett a helyzet. “Hát ennyire azért nem fontos”- mondta ő - “és ha nem megy, maradok otthon, majd csak három délelőttre fogadok hozzá babysittert, az még mindig olcsóbb, és a gyerek is könnyebben megszokja az idegent a saját környezetében.” Nyílván érzi a lehetőséget Zsombi is, és ennek megfelelően tuti nem is akarja majd a bölcsődei verziót.
Hát nekem nagyon nincs választásom, de mindent összevetve, azt hiszem Peti jó helyen van, és előbb-utóbb jól is fogja magát érezni, januártól meg már teljes jogú tagja lesz a csapatnak, mindenféle különcködés nélkül. Petinek fontos a napi rendje, a megszokásai. Én is szabálykövető vagyok, szeretek tartozni valahova, ahol megvan a rend, az odafigyelés, a következetesség. Még akkoris, ha ez némi rugalmatlanságot, és merevséget is magával hordoz; azért nem véletlen, hogy a szomszédaim gyerekei mind imádtak ide járni, és megsiratták, mikor el kellett menni az óvodába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése