Az első 3 hét a bölcsiben ideálisnak volt mondható, szép lassan, nyugodtan, ráérősen történt. Azóta minden megváltozott. De erről az időszakról álljon itt a gondozónő, Anikó írása Peti füzetében:
“Kedves Anikó, Nagymama és Dana!
Szeretnék tájékoztatást adni Peti beszoktatásáról, bölcsödébe való beilleszkedéséről.
Súly: 9,5 kg, hossz: 75 cm /azóta 10.5 kg, és 78 cm/
Peti 2010. szeptember 6-án kezdte el a bölcsödét 2 hetes anyás szoktatással. Első pillanattól kezdve jól érezte magát a közösségben, aktív volt, feltalálta magát.
Anyukája távozása ellen sírva tiltakozott, de ez a rosszkedve is hamar elmúlt, mert sikerült játékba vonni, vigasztalni.
A reggeli elválások karból-karba történnek sírással egybekötve. Ez az állapot kb. 1-2 percig tart, majd le lehet tenni és játszani megy. Napirendje úgy alakult ki a szoktatás folyamán, hogy a nagyok után étkezik. Amíg ők reggel esznek, Peti elvan, a babakonyhában, vagy a szerszámos padnál tevékenykedik. Néha odajön az asztalokhoz, megnézni mit csinálnak a nagyok, de nem nyúl a tányérjukba, poharukba, így ennél az étkezésnél nem tartom indokoltnak a járókát. Ő ölben eszik. A kenyeret harapja, még a héját is elcsócsálja. Anyukájával katonázva ette és eleinte én is így etettem, de amikor meglátta az egész szeletet a kínálón, mindenáron azt akarta megkóstolni. Azóta harapja, s egy negyed szeletet meg is eszik. Pohárból biztonságosan iszik, én itatom, ő pedig csepegésmentesen kortyolgatja. Vizet és teát szokott kérni egy-egy alkalommal, teát pohárból, vizet a csőrös poharából. A szájtörlés nem tartozik a kedvencei közé, de a szalvéta eldobását szívesen magára vállalja és kidobja a szemetes kosárba.
Peti nagyon tevékeny, aktív. Sok mindent a szájába vesz, így pl. a Lego-t jelenlétében fel kell tenni a polc tetejére. Mindent kipróbál, ami a keze ügyébe kerül, legkedvesebb számára a gurulós bőrönd, amit megpakolva, vagy üresen is szívesen húz maga után. A babakonyhában poharat, tányért és evőeszközt próbálgat, vagy a kanna csőrét szopogatja. Egyik alkalommal egy kést és egy műanyag gyümölcsöt nyújtott nekem, és hámozást és evést imitáltam vele, amit aztán ő is leutánzott.
Érdeklődő, kíváncsi, amit talál, azt felveszi, megnézi, megtapogatja, forgatja, majd megkóstolja. A kisebb játékok rövidebb ideig kötik le a figyelmét, mint a nagymozgásos eszközök. Az ugrálólabda és az ugrálópóni tovább inspirálta játékra, a méreteihez azonban a póni passzolt. 
A labdára csak ráfeküdt, vagy bekapta, megcsócsálta a fogantyúját, de a pónilovat a rendeltetésének megfelelően használta.
A tízórai folyadékhoz gyümölcsöt is kap, amelyet az első pillanattól kezdve elfogad, és azóta is elfogyaszt. Reszelve eszi az almát, a barackot, körtét; a banánt harapja.
Öltözésnél, vetkőzésnél együttműködő, kérésre dugja a kezét, emeli a fejét.
Az udvaron hamar elfárad, és ölbe kéredzkedik. A homok szinte megigézi, forgatja az ujjai közt, belefekszik, morzsolgatja, lapátolja, vödörbe adagolja. Ha “sütök” neki homokformát, azt megnézi, belecsippent, majd összerombolja. Járművekre ritkán ül, picit hajtja a lábával, majd tologatni kell. A saját autóját csak ritkán használja, akkor is inkább tologatja. Szeret fűnyírózni, talicskázni. A lépcsőn nem tud le- és feljönni, de találékonyan ezt is megoldotta, négykézláb felmászik rajta. A lemenetelnél a kisebb szintkülönbségű résznél szoktuk leengedni. A csúszdázásnál kacag, én szoktam felültetni a tetejére, aztán fogom, míg lecsúszik. Sokat bandukol, sétálgat kint, labdázik. Tisztába tételnél magyaráz, dünnyög, amikor leveszem a pelenkázóról, mosolyog, nevetgél.
Kézmosásnál a vizet markolássza, ha ölben mosdatom, akkor pedig sokat nevetgél, kacag. Az arcmosást, törlést nem szereti.
Amíg a többiek délben esznek, ő addig a járókában van, amit nehezen visel /magyarán ordít!/, egy idő után azonban, ha kicsit hüppögve is, de eljátszik. Ilyenkor oda szoktam adni neki a cumiját, ami némileg oldja a feszültséget, és simogatom is.
Peti nagyon lelkes, amikor hívom ebédelni /persze, mert ilyenkor kiveszik a járókából…/, ennek ellenére néha alig eszik Eddig a brokkolifőzelék nyerte el a tetszését /fura: itthon nem igazán lelkesedett érte, és később a bölcsiben sem ette meg másodszor, pedig direkt neki kérték a konyhán/, a sárgarépát változó kedvvel fogyasztja, a burgonyát szereti. Amint egy kis darab hús (borsónyi darab) a fogai közé kerül, azonnal kiköpi. Az ételt feltéttel együtt turmixolva kapja. /A bölcsiben nem kap levest, mert nem tudják jól megetetni vele, maszatol, ő minden nap főzeléket kap. De itthon nagyon szereti a levest/. Ha már nem kéri az ebédet, eltolja a kanalat magától. /Olyannyira elment a kedve az evéstől, hogy itthon is erőszakkal kell beletuszkolni az első egy-két falatot a szájába úgy, hogy közben a keze el legyen foglalva, aztán belejön, és eszik tovább. De minden ebéd eleje egy kínszenvedés./
Ahogy alvásra kerül a sor, csavargatja a haját és sír, ha a szivacsra kerül. Kb. 1 perc alatt álomba zuhan, és óramű pontossággal 1 óra múlva felébred. Rögtön lemászik az ágyról és nem akar már visszafeküdni. Anyukája eddig elvitte alvás után, 1-kor, most tartunk ott, hogy az alvás után itt töltött időt próbáljuk növelni fokozatosan.
Társai közül Csengét szemelte ki magának /ő egy nagyobb kislány/. Ölelgeti, simogatja, hozzábújik, amit a kislány is szeretettel viszonoz.
Petinek velem is, Bettivel is jó a kapcsolata, jól érzi magát, mosolygós, bújós kis emberke.
Tisztelettel:
D.. Anikó gondozónő
Bp., 2010. szept. 21.”
-----
Anikó tündéri, elkötelezett, nagyon tapasztalt, végtelenül kedves gondozónő. Igazán szerencsénk van vele, és még így is nagyon nehezen telt a betegség utáni időszak. Nem evett, nem akart aludni, hosszan sírt, toporzékolt kétségbeesetten. Az elválások katasztrófálisakká váltak. Akár tőlem, akár anyutól, akár Danától kell elválnia, hihetetlen erővel erőszakosan sír. Ma amikor készülődtem az elmenetelhez (Hehlinger féle család állítási terápiára járok, hogy kikeveredjek végre a boldogtalan párkapcsolati sorból, amit nemzedékek óta visz tovább minden nőtagom a családban), és a babysitter néni már ott volt, remegésig fajult a toporzékolása, 5-10 percen keresztül magából teljesen kiborulva sírt. Ilyenkor az ember elgondolkozik, vajon tényleg annyira fontos az én lelkem, az én életem, hogy ez a gyerek itt zokogjon…? Aztán mikor kiléptem az ajtón, figyeltem őt az ablakból, és láttam, már nem sír. Úgy látszik, az elszakadás fájdalmán túl ez nekem szólt, és persze, hogy bűntudatosan sóhajtoztam még 10 percig, hogy minek jöttem el, mikor eszembe jutott az elindulás nehézsége.
Tízórait, és ebédet nem evett, ezáltal csak egy órát aludt, viszont utána végre elég éhes volt, hogy kedve legyen enni. Mikor megérkezem, békésen eljátszik Zsuzsa nénivel, mosolyogva szalad felém, és innentől kezdve egyetlen percre sem lehet letenni. Még a kabátomat is alig tudom levenni, a csizmámat már gyerekkel a kézben rángatom le. Aztán átöltözni, kezet mosni üvöltő gyerekkel kell, így aztán magamra kötöm, így eszem, pakolok, teszek-veszek, amíg le nem ülünk egymással foglalkozni a szőnyegre. Akkor pedig nem akar megmaradni az ölemben. A fejével öklöz az orromba, amitől a csillagokat látom, és éktelen haragja gerjedek, mert a fájdalom bennem ezt szüli. Az ő feje, pedig mint a kőszikla, olyan erővel üti be, néha saját magát bántva, ha dühöng, hogy csak úgy kong. Képes megharapni, vagy akár a kádba vájni a fogát, ha dühös. Szabályszerűen képes őrjöngeni, megfeszíti magát, és tetőtől talpig izzad, vörös a feje, és az egész teste remeg a feszültségtől. A sírása általában nem szánnivaló, kétségbeesett, ahogy Danáé volt, hanem erőszakos, kegyetlen, olyan tenyérbe mászós. Borzasztó! És minden nap rendszeresen sír, ha berakom a kádba, ha lefektetem a pelenkázóra üvölt, ha nem kap meg valamit, vagy kiveszek a kezéből egy veszélyes tárgyat, üvölt, ha bele akarom erőltetni a kaját, üvölt, ha le akarom fektetni, üvölt, ha elfogyott a cumisüvegben a tápszer, üvölt, ha belerakom a kádba, üvölt. Az idegeimet cincálja ilyenkor. Máskor meg tündéri, és mosolygós, és bújós, és kacag. Ez a néhány pillanat ad erőt.
Sajnos olyan keveset vagyok vele, hogy alig tudjuk gyakorolni, játszani a babajelbeszéddel, kár hogy nem előbb hallottam róla. Így viszont, mivel nem jelel vissza, nagyon nehéz vele kommunikálni, mert csak nyög, és mutogat, ami már iszonyú idegesítő tud lenni, amikor mindezt kaja közben csinálja, és persze esze ágában sincs közben kinyitni a száját. Mintha szájzárat kapna ilyenkor, amíg ki nem találom, mit is akar.
Szívesen gyalogol, szaladgál a járdán, és esze ágában sincs utánunk jönni. A múltkor anyuval 2 órán keresztül sétáltak haza! Egyáltalán nem akar a babakocsi után jönni, így rohangászni kell utána, mert mindenhova bemegy. Ez igazán nagyszülői feladat!
Jövő héten szerdán reggel oltás, hát el tudom képzelni milyen patáliát fog csapni. És méghogy a férfi az erősebbik nem!? Csak fizikai síkon, sehogy máshogy. A lányok, nők a fájdalmat is sokkal jobban tűrik, és talán általánosságban elmondható, hogy strapabíróbbak, életrevalóbbak, százszorta többet dolgoznak, hiszen a munkájuk mellett háztartást vezetnek otthon délután, és este (éjszaka), a gyerekeket tanítják, ellenőrzik, a dolgaikat észben tartják, a családi kapcsolatokat ápolják, rendszerezik otthon a hivatalos papírokat, intézik a javíttatást, szervizt, a lakás gondjait intézik, ellátják a férjüket, főznek a családra kinek-kinek kedve szerint, sőt még a szerencsésebb tornázni is tud. Bírják, tűrik a fájdalmat, nem nyavajognak, sokszor betegen is dolgoznak tovább, és rohannak a gyerekek ilyen-olyan programjaira, fuvarozzák őket, és aztán éjfélkor félholtan rogynak az ágyba. A pasik többsége meg? Dolgozik. Pont. Este, ha nem a tévé előtt gubbaszt, a saját szórakozásuknak hódol, és nagyon fáradt…
És ez már nem lesz máshogy mostanság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése