2010. november 24., szerda

32. Egyedül! 2010/11/23

 

Lassú, de annál örömtelibb lépésekben fejlődik Peti.

Kezd kinyílni a világ felé, érdeklődik minden iránt, és kommentálja. Érti sokszor, amit mondunk neki, és ha már ismert cselekvést kérek, meg is teszi: “Dobd ki a szemétbe, kérlek!” , “Vidd oda Danának”, “Tedd vissza a helyére” – na jó, ez utóbbi csak akkor, ha elindulok vele abba a helyiségbe, ahonnan azt a tárgyat kivette. És akkor boldogan belepakolja a fiókba.

Figyeli, amit csinálok, és van, ami lenyűgözi. Ilyen a porszívó! A tisztítós szekrény ajtaját nem lehet becsukni, minden nap, mindig nyitva kell legyen. És ez még hagyján volt, de most már elő is kell vennem a porszívót, sőt használnom is kell. Átveszi, egy kicsit tologatja, majd mégis én vagyok a nő, mutogat, hogy csináljam én, és elbűvölve nézi. Használja a kis porszívót,

DSCN4236

a nagyot: “kis ember nagy bottal”…Mosolygó arc

DSCN4229

És van amikor elég a cső a gép nélkül.

És ez minden nap! És nem tágít a szekrény elől, olyan kitartóan, és egyre hangosabban “mutogat”, hogy nem lehet nem figyelembe venni.

 

Igazán nem bánom, hogy az időnként feltűnő házi segítségem fiú, így talán később Peti is részt fog venni a házimunkában tőle is látva a jó példát. Amikor a nagytakarítás zajlik, folyton ott lebzsel az eszközök körül, minden helyiségbe követi Tamást, nem lehet levakarni róla.

Az evés a másik nagy fejlődési terület, bár igen sok türelmet igényel.

Elkezdődött ugyanis az önálló evés korszaka. Van mikor csak játszik a kanalával, és közben lehet betömködni egy másik kanállal a szájába a falatokat, levest, főzeléket. Van amikor teljesen önállóan akar enni. Ezt csak megfelelő állagú ennivalóval lehet, és teljes beöltözéssel, utána asztal, föld, széktakarítás következik, és a fele kaja a haján köt ki.

Így ni: DSCN4245

Aztán jön a maradék kipucolása:

DSCN4249

Na, ezt már nagyon nehezen bírom, bár tudom fő a gyermek önállóságának támogatása! Jobb esetben a nagyja már belekerült a szájába, így csak kicsit kell lemosni a fejét. Mosolygó arc

 

Aztán elfogad a tesójától mindenfajta más módszert is:

DSCN4192, merthogy az ő tányérjában lévő falat persze sokkal kívánatosabb a számára. Ha Dana itt van, akkor le nem száll róla, ő kell etesse, játsszon vele folyamatosan. Na jó, én fürdethetem, és lefektethetem. De mivel Danának kevés a szabadideje, és azt Peti teljes mértékben lefoglalja, időnként (gyakran…) közelharcot kell vívnom, hogy leszedjem mégiscsak elfogadja ilyenkor az én közreműködésem, és Dana tudjon tanulni. Csakhogy az ő gyermekisége azért annyira átütő még, kifogyhatatlan a mórikálásban, és mindig megkacagtatja Petit, így sajnos én nem vagyok olyan jó alternatíva.

El tudom képzelni, később majd mennyire fog érte rajongani, mikor már nyiladozik az értelme!

De önmaga is tud vicceket generálni, magára vesz mindenféle cuccainkat,

DSCN4241

És még az eredményre is kíváncsi!:

DSCN4239

 

Fura, hogy az öltözködés egy kisfiúnál ugyanolyan érdekes tud lenni a mama cuccaival, mint egy kislánynak. Ezt ugyan olvastam, de akkor is riasztó. A múltkor a hajpántomat pakolta a fejére, és gondolom majd jön a cipős korszak is, mikor a cipőimben fog billegni.

A hangja pedig tündéri, énekkel, dünnyögve kíséri minden cselekedetét.

Azért nem minden pillanat vicces, vagy örömteli.

A bölcsödében sajnos nagyon rapszodikusan eszik, ma és tegnap például semmit egy darab kenyéren kívül! Szomorú arc És persze ilyenkor nehezebben is aludt el, bár ez utóbbival mi is elkezdtünk itthon küzdeni. Most már nem ritka, hogy egy órát altatjuk! Anyu is, én is, a bölcsödében is az eddigi jól, könnyedén menő elaltatás korszaka úgy tűnik kezd véget érni. Ma is alig akart elaludni. Ma már végül rászóltam, hogy mindjárt kimegyek. És tényleg 35 perces küzdelem után végül kimentem. Iszonyatos üvöltés következett, mikor rájött, hogy nem csak egy kis pisi-szünetre ugrottam ki. Sírt, sírt, masszívan, kétségbeesetten, követelve, végül elkeseredetten, aztán lemondóan, és végül elhallgatott! Én közben kint a kefét rágtam, és hangosan mosogattam, hogy hallja itt vagyok. A hallgatás után bementem, és riadtan láttam, hogy ül az ágyban! A világítós cumijáról láttam, mert nekem a fényről sötét volt a szoba hirtelen. Lefektettem, és szinte mozdulatlanul hagyta. Azt hittem, ülve elaludt, de még hangosan lélegzett, rátettem a kezem a mellkasára, és nagyon gyorsan vert a szíve. Nem ölelt át, csak egyszerűen elhagyta a testét, és úgy feküdt, mint egy rongybaba", még a lábát sem nyújtotta ki, úgy ahogy ülve volt, lecsúsztattam, és úgy maradt! Végül nagy nehezen becsukta a szemét újabb 5 perc után. Iszonyú szívfájdító volt, és nagyon megrémültem! Úgy tűnik, ez a nevelési módszer nem jött be. Ráadásul iszonyú jó memóriája van, és nemcsak a jó, érdekes emlékeket tudja felidézni, de a rosszakat is. Így nagyon nehéz lesz kiverni belőle a magára hagyottságtól való félelmet. (Olyan pici apróságok okozhatnak egy-egy hülye félelmet később, amire már senki nem emlékszik, aztán kotorászhatják a félelmek okát a lélekbúvárok !) Ezek után hogy neveljem? Amikor tényleg ki kell ugorjak tőle, mit várhatok? Remélem, ha melléfekszem, azért a bizalma helyreáll.

Már olyan remekül el tudtam neki magyarázni, ha hoztam a babatejét, vagy “sietek vissza”. Ezt már majdnemhogy “türelemmel” fogadta, bár nála azért ez a kategória, ha valamit nagyon akar - nem létezik.

Nincs is benne tűz –elem, én nem tudom honnan ez az erőszakosság, és önérvényesítés. Én állítólag nagyon szelíd gyerek voltam, pedig tele vagyok tűzzel.

A jelbeszéd tanulás sem úgy megy természetesen, ahogy én elképzeltem. Szépen kitaláltuk a kezdő szókészletet, hogy nekem majd mennyire megkönnyebbedik az életem, ha végre fogom tudni, hogy peluscserét, kaját, tejet, vagy vizet akart. Hát persze, hogy ezekre a szavakra fittyet hányt. De előkerültek viszont olyanok, amikre fel sem készültem, így improvizálnom kellett a jelekkel jó néhány esetben. Olyanok kötik le most a figyelmét,  mint “lámpa” (imádja, ha le –föl kapcsolgatom), “porszívó”, “mozdony”. Persze őt érdeklő dolgokat is próbáltam vele gyakorolni, de ezek az “új szerzemények” sokkal jobban érdeklik, és most már pl. a lámpát  el is kezdte mutogatni! Pedig azt hittem, nekem ehhez a módszerhez nincs türelmem, nálunk nem működik, minek töltöttem vele időt, pénzt.

Annyi volt csak a hiba, hogy a gyerek más iránt volt fogékony, mint amire én rá akartam venni!

Hát ilyen az, amikor az embernek okos gyereke van! Nem egyszerű vele az élet, de minden nap el tud kápráztatni valamivel!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése