Már alig vártuk tündéri Anikó gondozónőnk beszámolóját Peti másfél éves kori mindennapjairól. A fényképeket már elkészítette, így most illusztrálni is tudjuk, amiket leírt.
“Szeretnék tájékoztatást adni Peti 18 hónapos státusza alkalmából!
Súly: 12 kg, hossz: 82 cm.
A legutóbbi státusz óta sok változás történt Petivel.
Reggelenként jókedvűen érkezik, hosszabb hiányzások után is mosolyogva, tárt karokkal szalad felém és üdvözöl.
Asztalnál étkezik, reggelinél nem mindig eszik, néha csak folyadékot kér. (Otthonról reggeli után indulunk el, miután bepakolta a jó nagy adag zabkásáját! És még sokszor ezek után belefér egy fél szelet kenyér! Be kell tankoljon, mert sokszor nem eszik semmit ebédre…Lehet, hogy vége a zöldségkorszaknak?).
Önállóan használja a poharat (kisméretűt), magabiztosan dönti, elfogyasztja a tartalmát. 
Étkezése végén –néha kérés után- használja a szalvétáját, és a szemeteskosárba dobja.
A szobában szeret lenni, sok mindent kipróbál. Szívesen nyomkodja a zenélő játékokat, zsírkrétával kis vonalakat firkál a papírra, legózik, duplózik, tornyokat épít kockákból (mondjuk én otthon csak azt tapasztaltam, hogy amit felépítettem, azt összerombolja. Úgy tűnik a kreatív viselkedést a bölcsibe tartogatja…). Néha a babakönykába is betéved, és pakolászik, “eszik”, előfordul, hogy minket is megkínál a főztjével.
Az utóbbi időben rákapott a könyvnézegetésre, amit néha fejjel lefelé végez (mármint a könyvet tartja fordítva 
).
Öltözködésnél együttműködő, leveszi a szandálját, s kérésre nyújtja kezét, lábát.
Az udvaron változatlanul jól érzi magát, sétálgat, bújócskázik, havat lapátol, néha motorozik.
Vetkőzésnél és tisztálkodásnál is segítséget igényel, de próbálkozik.
A többiekkel együtt ebédel, ami nagyon jó hatással van az étvágyára. (Ennek ellenére gyakran mesélik el a gondozónők, hogy ma sajnos semmit nem evett, csak gyümölcsöt…, a bölcsiben csak a kosztra lehet panasz, sokszor nem éppen 3 év alatti gyerekeknek való, pl. szárazbab főzelék, virslipörkölttel. Bár Peti ezt pont épp megette… Így aztán hazajövet, bár uzsonnát követően jövünk haza, rögtön gyümölcs, és gyümölcs kell. Ha én is eszem valamit, azt kinézi a számból...)
Sokkal jobban eszik társaságban, mint egyedül. A kanalat megfogja, kavargatja az ételt, a szájába viszont ritkán veszi. Kétkanalas módszerrel etetem.
Étkezés tán az ágyára megy, ráül, leveszi, –vagy leveszem- a szandálját, megkapja a cumiját, és lefekszik. Miután betakargattam, “Szép álmokat” kívántam neki, eljövök az ágyától pár méterre. Ő azonnal felül, vagy térdel. Ezt a mozzanatot párszor eljátszuk, majd akkor marad véglegesen a szivacsán, ha melléülünk. Alvásigénye valamelyest nőtt, kicsivel többet és mélyebben szunyókál, mint 1 óra. (Általában azt mondják, mikor megyek érte, hogy másfél órát aludt. Otthon is ez az átlagos. Jó lenne kihúzni 2 órára, nekem ez aranyat érne, de ez ritka).
Uzsonnára szívesen fogadja a kenyérféléket teával, néha zöldségfélét is fogyaszt hozzá.
Társaival változatlanul jó a kapcsolata, tőlünk látva a gyerekek is sokat ölelgetik, amit nem mindenkinek tűr el! Csenge változatlanul a kivétel, és nagy kedvenc. . “
…
Egyszerűen nem lehet nem puszilgatni, cirógatni a haját. Most, hogy levágtam, olyan lett, mint egy puha partvisfej. Szőrös, és selymes. Nagy buci feje viszont olyan kemény, mint a beton. Néha szó szerint. Ha eltervez valamit, nem tágít. Reszketésig képes beleremegni, ha nem kapja meg. És irdatlanul rúgkapál, ha akarata ellenére öltöztetem. Néha lerúgja a cicim, hasba rúg, karom néha kék-zöld tőle. Hozzám vág dolgokat, ami nagyon elszomorít.
Az oviban, bár ezt nem írták le, csak mondják, dirigálja a nagyobbakat. Veszekszik velük egy-egy játékért, mintha nem ő lenne a legkisebb, úgy osztja ki őket. Lehet, hogy neki nem tűnt fel??
Én is látom, hogy milyen magabiztosan mozog a csoportszobák között, elszökik, és a tiltás ellenére szomszédol, illetve bebarangolja a fürdőt. Kész hajtóhadjárat, mikor haza akarom hozni. Kint parkol ugyanis a szoba előtt a kis zárt tetejű, nyitható ajtós kisautó, és ebből az istennek se lehet kiszedni. Úgyhogy végül erőnek erejével kell kibányásszam belőle. Amikor összepakolom a cuccait, a felét már ráadva, az tuti, hogy amíg összeszedem a többit, vagy lerakom őt a földre, már be is rohan sáros cipővel a szobába. Ez igen szokta dühíteni a szomszéd szoba kevésbé türelmes gazdáit.
Eljött a várva várt farsang is. Már jó előre tudtam, szinte gondolkodás nélkül mi lesz Peti. Anyu annyit bohóckodott vele idáig, és erről mind fotók is készültek, hogy az egyik ilyen adta az ötletet: elkezdjük a szokásos fiú jelmez sort egy “Superman-"nel.
Egyszerűen imádnivaló volt!
A repülő lepel szerencsére egy ideig nem zavarta, csak a buli vége felé, így két órát ebben lejtett. Nehezen oldódott fel, hogy megzavartuk mi szülők a szokásos közeget, mert ha anya ott van, nem akart kiszállni az ölemből.
Aztán elkezdett játszani, és olyan jó volt látni, hogy milyen ismerősen mozog a játékok körében. 
A mi kis Petinknek persze fogalma sem volt az egész felhajtásról, főleg nem annak mibenlétéről, de mi szülők együtt lehettünk a viccesen öltözött gyerekekkel, és már ez öröm volt. Az egy évvel nagyobbak viszont már pontosan tudták mi történik velük, és élvezték a különleges öltözéket. A lány jelmezek teljes sora végre lecsengett, most kezdhetjük elölről az egészet, csak kalóz, bandita, Batman és társai várakoznak majd megvalósításra…
………
Ui: Apukának egyébként azóta sincs se híre, se hamva, hogy január 25-én lemondott rólunk, és visszakozott megbánván még a létezésünket is… Szomorú, fájdalmas így létezni, naponta rágom magam emiatt. Ki tudja mi a valóság? Az, amit mutat, mikor itt jár, vagy az, amit józan ésszel, hidegen, önvédelemből leír. Mert a kettő között óriási a szakadék. Az ittléte alkalmával öröm van benne, és büszkeség, hogy milyen édes kisfia van, én pedig büszke lehetek, mert jól tudom egyedül nevelni, és boldog perceket tudunk neki szerezni. A levelében meg azt is megbánja, és rám keni, hogy egyáltalán találkoztunk. Nekem életem egyik legboldogabb korszaka volt a vele való szerelmi izzás, és a szerelemből született gyermekem pedig kiapadhatatlan örömforrás és ragaszkodás. Ő pedig legszívesebben az egészet visszacsinálná, tán még a létezésünket is kitörölnél az emlékeiből. Olyan megalázó volt az utolsó levél, ennyire talán még akkor sem taposott a lelkembe, mikor kibökte, hogy az ígéretét visszaszívja, csináljam végig, ha akarom az egész gyerekprojektet, mert ő nem tud mellénk állni, de támogat. De akkor legalább éreztem, hogy bánja még a létezését is.
Nem tudom, hogy fogok, és mikor ebből kikeveredni, mert ez az egész egyre rosszabb irányt vet, pedig megbékélni kellene, elfogadni és örülni a helyzetnek, hisz egy kisgyerek felnövekedése, még így távolról is csupa csoda mindennap, főleg, ha teendő nincs vele, évente néhány alkalommal pedig igazi varázslat, hisz akkora a változás. Kár, hogy ezt nem tudja elismerni, nem tud neki örülni, nem tud rám büszke lenni, hogy egyedül csinálom végig, és kettejüknek a béke szigetét nyújtom, mikor végre eljön, hogy lássa a kisfiát. De ehhez azt hiszem, magához kellene őszintének lenni, és elhinni, hogy a szerelmünk ajándék volt, nem köd, és ösztön, és esztelen cselekedet. És a gyerek nem hiba, és visszacsinálandó baklövés, hanem egy csodálatos kis teremtés, akinek a létezéséért hálát kéne adni, nem önostorozni, és rám kenni a döntést, mintha akkor mikor a pocakomban volt 12 hetesen, már bármi vállalható választásom lett volna. Szerencsére már nem volt… Ezt néha ő is beismeri, mikor Petire néz, hogy de jó, hogy én nem voltam olyan galád, és nem úgy döntöttem, ahogy javasolta. De aztán hazautazik, és 1500 km távolságból már hideg, kegyetlen szavak jönnek arról, hogy én döntöttem, hogy egyedül is felnevelem a gyerekünk, és ő elfogadta a döntésem, de igazából nem gondolta ezt ő komolyan, hisz a szerelem elvette az eszét. Mintha semmi, de semmi érzelmi szál nem fűzné már hozzánk. Lehet, hogy nem is fűzi, csak én képzelegtem, mikor itthon volt…
Csak ezek után mégis hogyan tovább? Érdemes ápolni egy kapcsolatot, amit lehet, hogy csak én erőltetek? De lehet, hogy ő csak a belső kötelességének tesz eleget, nem bírván maga előtt elszámolni, hogy nem látogatta a fiát, de tulajdonképpen nincs hozzá semmi érzelmi köze.
Már ha egyáltalán jelentkezik még…
Ki tudja mikor cselekszem helyesen?
Ki tudja mikor fog már a fájdalom enyhülni?
Ki tudja mikor lesz az életem szomorú, önmagában rágódó szakaszának vége?
Úgy szeretnék végre a mában élni, nem az emlékeimben, és boldog nő lenni, akit szeretnek!! Olyan lehetetlen kérés ez...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése