Az alkalom, ami miatt eljutottunk Erdélybe nem volt éppen szívderítő. Nem egészen így terveztük, nem egészen most.
Mamaci meghalt. 
El sem lehet hinni, hisz oly szívós székely vér csörgedezett az ereiben. Megenyhült az utolsó évben irányunkban, elfogadta a válás utáni helyzetet, megszerette a kisfiam, és kibékült anyámmal. A gyengesége hozta közel hozzánk. Minden vasárnapot ott töltöttünk nála, és vég nélkül tudta csodálni Petit, ahogy cseperedik, és hétről hétre többet és többet tud.
És aztán Húsvétot követő kedden április 26-án, fél 5-kor mégis elment. A kezünk között aludt el. Szívszorító volt, és mégis olyan békés, és természetes. Csak valahogy utána az élet nem ugyanabban a kerékvágásban ment tovább. Valahogy csendben megszakadt bent valami.
Mind az a béke azonban, ami az év alatt kialakult szertefoszlott, mikor kiderült, muszáj kivinnünk Erdélybe, mert egy távoli rokon barátnőjét nevezve ki végrehajtónak úgy rendelkezett, hogy otthon akar eltemetkezni.
A terv gördülékenyebben zajlott, mint gondoltuk, szinte olajozottan. Még internetes honlapja is volt a csíkcsicsói plébániának!
Aztán úgy pottyant oda a helyi közösség életébe Manci néni, mint derült égből “Polly”. Ha nem is felejtették el, nem tartozott már oda. Megszakította velük a kapcsolatot, miután kiebrudalt mindenkit, aki hozzá szállásért, pénzért, munkáért jött “Magyarba”. Mert jöttek, jöttek, ettek, elmentek. És egymásnak adták a kilincset. Elege lett belőlük. Ő maga, ha hazament, soha nem akart a rokonoknál megszállni. Na most, ezt mintha elfelejtette volna öregségében, és csak a szép nosztalgia élt benne.
Mi viszont, akik rászántuk magunkat a vonatos utazásra, hogy utolsó útjára kísérjük, megkaptuk az egész helyzetet egyszerre. Kiderült, hogy kizárta őket az életéből, ezért nem is értették mit keres ő most itten. A szülei sírja ugyan megvolt, de nem akarták a tetőt felemelni, és odatemetni, így aztán most külön sírhelyet kell csináltatni. És persze majd arra is kell ember, hogy ápolja.
Mivelhogy a pap kihirdette a temetést, így az egész falu eljött, akiket meg kellett volna hívni kalácsra és kávéra. Ezt persze mi nem tudtuk, így nem is invitáltunk senkit. Majd a pap rákérdezett, hogy jövünk-e hat hét múlva sírszentelésre, csak néztünk bután… Eszünk ágában sem volt a közeljövőben újra idelátogatni ebbe az 1000 km-re lévő Isten háta mögötti kis faluba, ahol még mindig nincsen út, iszonyú nagy a szegénység, és a nosztalgián kívül nem köt oda semmi. Gyönyörű a környék, de ezt bejárni egy kisgyerekkel lehetetlenül fárasztó vállalkozás lenne!
Szegény pap abba is belekavarodott, hogy elkezdte feltérképezni az együtt kalácsozó budapesti rokonság mibenlétét: a volt férjemet Szilárdot kérdezte a “gyerekei” felől, mert ugye Peti is ott volt velünk, meg Dana is. Hát ebbe belezavarodtunk, mert hogy nem az övé, de akkor kié? Aztán ott volt anyám férje, aki ugye nem az apám… Majd kik azok, akik tulajdonképpen a temetést intézték, mert azok ugye nem rokonok… Szóval csupa zűrös, érthetetlen viszony ebben a nagyon szabályos, merev gondolkodású kis közösségben, akik nagyon szívélyesen fogadtak minket, de a nagyon tukmált ebéd: “Ugyan legalább egy ételre gyöjjenek már be” – nem volt más, mint 10 db krinolin. És angol WC nincs, ill. van, de “nagyobb dologra” inkább a kerti pottyantós a disznóól mellett, az a tuti! Itt legalább nem kell használni illatosítót…
Petit érte a legtöbb élmény. Megcsodálta az 1 napos pipikéket, a kakasokat, tyúkokat, karban végigjárta az istállót: teheneket, lovat, malacot, de le nem szállt volna a kézből. A kutyák nagyon ugatták, de így fenn a magasból érdeklődve tekingélt.
Visszaemlékeztem gyerekkoromra, amikor ugyanitt a tehénből direktből akartam inni a meleg, habos tejet, és felmásztam a csűrbe, hogy ott bújjunk el egymás elől, és nagyokat kacagtunk a szénában henteregve.
Most minden emlék előjött, az arcok, a rét, a falusi élmények, csak valahogy most felnőttként minden olyan kicsinek tűnt!
Peti egyik ámulatból a másikba esett. Az egymásba nyíló szobákat, az óriási küszöbökkel, és teli szőnyegekkel nem bírta megunni: körbe-körbe rohangált szobáról, szobára. A konyhába szerencsére nem ment be, és szerencsére én is csak a krinolin után, mert azon lendülettel ki is fordultam, olyan nagy volt a kupi, a kosz. A gyerek tápszeréhez akartam vizet vinni, de rögtön felforralva kértem. A borvizet, és házibort azonban szívesen elkortyolgattam beszélgetés közben.
Miközben azon töprengtünk, hogy hova és hogyan fogjuk Petit lefektetni, András a harmadunokatestvér a kezében tartva elaltatta pontosabban Peti kinyúlt a karjában az Esztike nevű párnának dőlve.
És így aludt másfél órát egy fotelben:
Az egész csicsói megérkezés egyébként a nagyon fárasztó vonatút után (aludni ugyanis nem tudtam hol a hidegtől vacogtam, hol Peti mellett nem fértem el a keskeny helyen, hol ő sírt fel többször egy éjszaka, máskor meg a fekvőhely minden darabját éreztem) szerencsésen alakult. 
Bár ott álltunk millió csomaggal az állomáson, senki nem várt minket, mert Szilárdék elaludtak, és elfelejtették az óra átállítást. Így kénytelen voltunk megkeresni egy ott állomásozó sofőr nélküli taxi gazdáját, hogy ugyan vigyen már be minket a faluba, mert ott anyu kinézett egy panziót, hátha letehetnénk oda a csomagjainkat egész napra.
Szóval ott állunk a dermesztő hidegben, szemerkélő esőben kora reggel (hazai idő szerint 7.15-kor), és várjuk, hogy valaki, valahonnan előkerüljön. De hamarosan jött is egy sofőr, aki egyébként mást dolgozik, de elvitt minket a panzióig. Ott fel is zavartuk a háziakat (szombat reggel lévén szerettek volna egy kicsit hosszabban aludni, de ez nem jött össze nekik).
Nagyon kedvesen befogadtak egész napra, úgyhogy itt vertünk szállást. Átmelegedtünk, átöltöztünk. Kaptunk meleg teát, és kávét. Voltak asztalok, és padok, úgyhogy nyugodtan el tudtuk fogyasztani amiket hoztunk ételt. Peti pedig a fogadósné Jutka szívébe zárta magát, felkéredzkedett az ölébe, és ment vele körbe, ki a házból, hátra, az utcára, kutyák és állatnézőbe tőlünk teljesen függetlenül. Teljesen elámultam!
Valahogy mindig akadt, akivel cipeltette magát egész nap!
Az alvása után Csíksomlyó, Madonna simogatás, borvíz csapolás, és Csíkszereda bejárása következett szemerkélő esőben. 
Szinte menekültünk hazafelé ugyanaznap este! Nagyon kedvesek, nagyon szívélyesek, de nagyon fárasztóak ezek a kedves rokonok.
És most elkezdhetjük törni a fejünket, hogy hogyan lesz ott a mamának sírhely… földi hamvainak emlékhely, amit mi alig fogunk látogatni. És hogyan fogunk kibújni a pereputty fellángoló vándorlásának, ami generációról generációra száll, öröklődik.
Szép volt, jó volt, elég volt…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése