Folyamatosan várjuk, hogy Peti mikor fog már végre értelmesen beszélni? Mert egyfolytában mondja, és mondja és mondja…”mahmi”, “batski”, “koko”, maáj, “Ii”, “Aiko”, “óási”.
A szavak fordítása: Maci, bakfitty, krokodil, madár, Ildike, Anikó, óriási! 
Tündéri, zabálni való, gyömöszölni való, olyan édes, és olyan okos.
Az állatos kemény leporelló könyvecskének minden lapját százszor kérdezi végig, mutogatva az állatokat egyenként, és ismétli a semmihez sem hasonlító, csak ő által használt babahalandzsa nyelvén. És nem az értelmi képességeivel van gond, mert ha rákérdezünk, hogy hol a “majom”, megmutatja!! Talán a hallása nem elég kifinomult, ezért nem tudja megismételni a szavakat, mert néha még csak nem is hasonlít. Pedig csücsörít hozzá, selypít, küzd, erőlködik. De ahogy összezárja a két kis fogsorát, akkora hézag van elől, hogy a nyelvecskéje simán kifér a zárt fogsora közt!…
És játszik, mórikál. Anyu szerint megismeri a színeket az építőkockán, mert ahogy kérte a színt, azt adta neki oda. A kipakolt kockákat pedig vissza lehet pakolni vele, bár kicsit küzdelmes, mert amit berakott, párhuzamosan ki is rakja, nem érti, hogy ennek a pakolászásnak célja van, mégpedig az, hogy az összes kocka visszakerüljön a dobozba. Ez számára nem értelmes szempont, valószínűleg…
Rendszeres játéka (vajon miért??) a “pojszi”, vagyis a porszívózás. Ez úgy néz ki, hogy odarángat a kezemnél fogva a takarítós szekrényhez, mutogat, ill. erőteljesen kántál: pojszi, pojszi –mondja addig, míg ki nem veszem a böhöm nagy porszívót, sőt össze is kell szereljem. Sőt ki is tépi a baby-phone állandóan bedugott adapterét, hogy felszabadítsa a helyet, és nekem márpedig oda be kell dugnom a porszívót. Majd mutogat, hogy feltétlenül kapcsoljam meg. Amikor azonban ez megtörténik, akkor rémültem felsikolt, majd felugrik, felmenekül a kanapéra, és onnan figyeli, míg én akkurátusan porszívózok, akkor is, amikor ehhez egyáltalán nem volt kedvem, és épp más dolgom lenne. Amikor viszont elkezdtem, és már be akarnám fejezni, akkor viszont ott tipródik körülöttem már, ki akarja tépni a kezemből, szét akarja szerelni a nyelét, és mindenáron ő akar hadonászni vele, mint egy jóravaló felturbózott Jedi. Csak egy a baj, hogy ezt a fabútorok nem annyira viselik jól…
De nem nagyon tűri a koszt, mert a múltkor anyut rángatta oda ugyanehhez a szekrényhez, csak most kis söprűt, és lapátot szedetett vele elő, majd rávette, hogy szépen seperje fel a teraszt.
Ha a nagy munkában közben megéhezett, akkor kirángat a konyhába, mutogat a gyümölcsös tálra, hogy “baán”, vagy a pohárra, ha inni akar: “íz”, és ezt persze gyors egymásutánban.
Ha viszont lazult állapotba kerül, ami igen ritka állapot, mert mondjuk olyan zenét hall, képes egy mini-koreográfiát ismételgetve táncolni, és dünnyögve hozzá énekelni.
Az állatokkal érdekes a viszonya, mert iszonyúan izgatja őket mindegyik, főleg a kutyák látványát nem tudja megunni. A lakótelepen sétálva órákig el tudja őket nézegetni, és közben megállás nélkül ismételgetve: “vau-vau”. Abban a percben azonban, hogy valamelyik kutyus 3 m-es közelségbe kerül direkt (mondjuk odajön, és feeelmááászik rá (!)), vagy csak véletlenül odasündörödik, hihetetlen rettegéssel, és remegéssel elkezd sírni, úgy hogy közben megfeszíti magát. De ez a fele Peti méretű pöttöm törpekutyákra is igaz, ami roppant vicces, mert az a szegény kutya valószínűleg jobban fél, mint ő.
Nagyon szereti az ismétlődő dolgokat, ezek kötik őt a szokásaihoz. Ha látja, hogy veszem a cipőm, fogja a kabátját, felrakja a kis sapkáját, és “é is”, “é is” felkiáltással feltétlenül jönni akar. Anyunak ma mégsem kellett magával vinnie, mert Dana tudott Petire vigyázni egy fél órára, de már előtte elkezdett készülődni, és Peti nagy elánnal kezdte kirakni a cipőit, a sildes kalapját a fejébe nyomta, és már vette is a dzsekijét. Teljesen kiborult, mikor kiderült, hogy ő itthon marad… 
Új dolgokat kellett megtanuljunk! Az uszodában 4 hónap kihagyás után mentünk vissza, és új csoportba kerültünk a 2-3 évesek közé. Peti nem értette azonban az olyan vezényszavakat, hogy “fújd”, vagy “lábtempó”, “repülő”. Így aztán itthon el kellett kezdeni gyakorolni a habot fújunk a kádban gyakorlatot, ami azt eredményezte, hogy természetesen az egész testét hab borította végül. 
És ez borzasztóan boldoggá tette őt!
Anyuval rendszeres programjuk a délelőtt során, hogy megnézik a “Daktari” állatos mesét, amit nagy elánnal kísér, lelkendez, ugrál, kommentál. Ezt valahogy nem képes megunni! És abban egyik állat sem félelmetes, mindegyik “vau-vau” – ez lett az állatok gyűjtőneve, amik másznak. Amik repülnek, az mind “maár” (madár).
Most már a repülőgépek is lenyűgözik, “őőőő őőő” a repülő szó helyett, és mutogat, ha meghallja a gépzúgást. Ami itt a budaörsi repülőtér mellett elég gyakori…
De a mozgó szerkezet, mint a legtöbb fiú társát őt is lenyűgözi.
A gyereknapi nagyszabású rendezvény kapcsán mini-vasutat állítottak fel a bölcsőde területén. Ahogy fél 10 körül kész lettek, Peti az elsők közt került rá. Na most, leszedték ebédelni, és aludni, óriási toporzékolás közepette, majd alvás után visszarakták rá, és egy kis elrángatott koncerten kívül, gyakorlatilag a vasút lebontásáig az utolsók közt is rajta ült. És megtanult integetni, mint egy királyi fenség…
, És ezt minden körben ismételte!
Már előre felköthetem a gatyám egy búcsú vagy vidámpark idejére, ahol ezt a mennyiséget egyszerűen nem is lehet megfizetni. Ha nem ment 50 kört minimum, akkor egyet se!
Na, de vasút üzemeltető sem lennék! Egész álló nap monotonon nézték a kis lurkókat hárman (!), enyhe rezignált tartással bámultak ki a fejükből, és 2 percenként nyomták a START gombot. Időnként morrantak egyet, mikor valamelyik kicsi rossz helyen toporgott, vagy icergett-mocorgott menet közben. De a meglepő az volt, hogy ezek a 2-3 éves gyermekek olyan nyugodtan ültek ki tudja hány kört egy helyben, hogy én ilyen még nem láttam! Köztük az én örök mozgó turbó bébim…
Ahogy beköszöntött a jó idő, a bölcsőde kész paradicsom! A gyerekek az evés, alvás kivételével az egész napot az udvaron töltik. Megvan a tökéletes napirend, és az udvaron mint a motoros kiscsibék rajzanak a gondozó nénijük körül tekerve egész délelőtt, és délután, rengeteget mozogva. Az összes gyerek úgy tűnik rally versenyzőnek készül, mert hogy bír ennyi motor egyszerre egymás mellett közlekedni, kész rejtély?! Peti kapott az apukájától egy remek kis motort, aminek nagy keletje van a bölcsiben is, sokkal strapabíróbb, mint a többi, jobban fordul, és kevésbé borul. Erre a többi gyerek is azonnal rájött, úgyhogy már első nap a kert hátsó végéből kellett előszedni. Így el is dugtuk utána. Ezek az ajándékok nagy becsben vannak, és nem helyettesíthetőek. Másnap viszont már az érkezésnél az egyik agresszívabb (szerintünk szocipata gyerek) meg egyszerűen lesöpörte Petit a motorról, majd einstandolta! Na, de anyámat se kellett félteni! A gyereket ugyanazon lendülettel ugyanazzal a mozdulattal, ahogy ő Petit, lependerítette a motorról, aki csak nézett nagyot, mert eddig senki nem mert vele ujjat húzni, és elment duzzogva virágokat kitúrni az ágyásból. Ez az egy gyerek sajnos megkeseríti a többi gyerek életét, hiába jeleztük a vezetőnő felé, hogy ez nem egy átlag rossz gyerek, hanem lelki sérült, antiszociális, kissé autisztikus, “sajátos nevelési igényű” gyerek, de nem tudnak mit csinálni. Egy gondozónőnek folyamatosan fognia kell a kezét, és akkor kezelhető… Na ja, és akkor a másik egyedül kell lekezelje a többi tizenegyet! És az óvodában 25-en lesznek! Szegény csoporttársak…!
Miután hazahozom Petit, folytatjuk vagy a lakótelepen, vagy az udvaron a motorozást, és a szocializálódást, és egész délutánt a kertben töltjük a ház többi 9 gyerekével! Már egész jó színe van kezünknek, arcunknak. A kis Peti pedig nyomul a 4-5 évesek után, akik persze tudomást sem vesznek róla, de ő csak nyargal utánuk, amitől a frászt kapom, mert ő még nem tud olyan biztosan motorral megállni, bár repülni már nagyon!
Pedig gyakorolja rendszeresen. Már reggel a motorral kezdte a napot, mikor megkapta. Már a varázs azért csökkent, de a lelkesedés azért még megvan, ha utcára kerülünk. Csak mivel a bölcsiben egymáséval mennek, őt nem zavarja, ha más megy az övén, és ő viszont nagy lendülettel veszi el a másikét, amit nem mindegyik házbeli gyerek visel jól.
Otthon is állandóan pörög. Vagy anyuval kölcsönösen kacagtatják egymást: vagy ő eszel ki valamit, vagy anyu csinál belőle bohócot. 
Remek páros! Anyám elolvad tőle, ő pedig imádja! Heti egy napot van vele, de ezáltal nem kell egrecíroztatni napi szinten, és folyton játszanak. Őszinte a rajongás mindkét részről. A szabályok (napirend) anyu kezében laza spontaneitással alakulnak, így gyakori, hogy a gyerek csak fél 10-kor kerül ágyba, későn kel, későn reggelizik, így már nem ebédel alvás előtt, délutánra csúszik az ebéd, és este már kicsi a vacsi. A cumi gyakran lóg a szájában (ezt a képekről látom, amik napközben készülnek). Másnap későn viszi bölcsibe, ott 12-kor még persze esze ágában sincs enni, vagy későn tud elaludni. De végül 1 óra küzdelem után csak elalszik, a többiek példája ragadós. És ezzel már nagyjából vissza is állt a rend. Délután marad a gyümölcs, vagy jön egy korai nagyobb vacsora, ha nem evett egész nap semmit.
Mire érte megyek a bölcsibe, és hazajövök, minden a megszokott kerékvágás szerint halad. És ez a ritmikus különbözőséget Peti megtanulta kezelni: kinél mit lehet. Másképp alszik el mindkettőnkkel, mást enged meg magának, és mást igényel. Milyen okosak a gyerekek, és hogy tudnak már 1-2 évesen is manipulálni, alkalmazkodni, különbséget tenni.
De Peti nem csak anyámat hengerelte le, hanem a férjét, az abszolúte ne gyerekrajongó nagy Pétert is. Olyan értelmesen, okosan néz, mutogat, és gagyarászik össze –vissza, olyan kedvesen mosolyog, huncutkodik, hogy Pétert egész levette a lábáról:
…
Peti kajálása kicsit hektikus. A bölcsiben ugyanúgy, ahogy itthon. Egyik nap utolsó kanálig megeszi a brokkolit, máskor bele sem kóstol. Eddig imádta a zöldborsófőzeléket, most meg nem eszi. Persze, ami édes főzelék: kukorica, répa, az lecsúszik. De a sütőtök már nem mindig. Érthetetlen! Egyszer ugyanarra finnyog, másnap, ha elég éhes, alig győzöm adni neki. Bár egyedül eszik, de néha elkel a segítség. Vagy azért mert úgy haladósabb, vagy azért mert különben az egész a földön végzi. Ha van türelmem kivárni, és utána lemosni az egész gyereket, asztalt, földet, átöltöztetni a teljes ruházatát, akkor még egy levessel is megküzd!
De főzeléket már kevésszer főzök neki, mert iszonyúan kiborít, hogy rászánva időt a főzésre, bele se hajlandó nyalni, és mivel nincs más, inkább éhesen fekszik le. Így inkább mással próbálkozom. De nem tudnám felsorolni az egészséges listát, amit biztos mindig megeszik. Mert persze Túró Rudi, puding, gyümölcs, kekszek, piskóta mindig lemennének.
Zsuzsa néni, a bébiszitter random alapon áll neki főzni. Akkor, és azt, amit ő gondol. Ma pl. tele volt a hűtő tegnap este főzött ételekkel, de ő nem találta meg, szerinte Petinek nem ízlett (anyuval későn ettek, alvás előtt már nem volt éhes, szokás szerint), így nekiállt 5 l húslevest főzni, hogy Petike egyen egy kis leveskét, ha felébred… és lám, ugye milyen jóízűen eszik! Miközben ott volt a tortellini, amit imád, az anyám által éjszaka főzött hagymás krumpli, amit szintén, a rizs, amit még hidegen is megeszik, a fasírt, a sült csirke. Én diétázok, és megvan, hogy mit eszem két hétre előre; két napra való kaja már készen volt… a mélyhűtöm teli, lefagyasztani nem tudom. A múltkor a diétára vett csirkemellből csinált egy szaftos ragút, tarhonyával, amit Petinek esze ágában sem volt megenni. Én nem szeretem a tarhonyát, ráadásul hizlal, Zsuzsa néni zsírosan főz, de sajnáltam kidobni, így két napig azt ettem. Ma, mikor mutattam neki, hogy a lezárt dobozokban mi van, mondja, hogy “jó, akkor legközelebb nem főzök!” –duzzogott. Ahelyett, hogy inkább felhívna, hogy csináljon-e valamit? Van, amikor jól jött, ha semmi nem volt előre lefőzve, de hogy spontán garázdálkodik a mélyhűtőből, nehéz kajákat alkotva, egészségtelenül főzve, amiket vagy nem szabadna ennem, más meg nem eszi meg, ez iszonyú bosszantó. De felhergelni meg nem nagyon akarom, mert egy dühödt Oroszlán még a végén megsértődik, és akkor megint hónapok, mire Peti megszokik valakit. Nem én, és nem ő kellene ahhoz, hogy ezt békésen meg lehessen tárgyalni. Én nem vagyok diplomatikus, ha bosszús vagyok, és a hülyeséggel találkozom, az ő igazságérzete pedig óriási. És nem érti, mi a bajom… Nekem ma pl. sokkal jobban esett volna, ha a gyerek több, mint 2 órás alvása alatt mondjuk kivasalt volna helyettem (amit szokott néha), így nem éjszaka kellett volna nekiállnom…
…
Peti hihetetlen jó megfigyelő egyébként. Egyszer lát valamit (honnan vettem ki a piskótát, vagy hova tettem a cumit, vagy melyik fiókba rendeztem át a műszaki kütyüket… ő ott terem, és hajthatatlanul követeli, hogy adjam oda, nyissam ki, stb.
Képes az autós cumit akár 2 percre is elkérni, és amikor kiszáll, visszaadja! Szerintem ez a gyerek orálisan fixált! Egész nap rágná a cumit, teljesen fel tud pörögni nélküle, és ha le kell nyugtatni lefekvés előtt, akkor máshogy nem megy. Hogy hogy fogjuk erről leszoktatni, még elképzelni sem tudom!
Olyan fura, hogy már majdnem két éves… el sem hiszem, milyen hamar elröpült a nehézségek, és a sűrű történések ellenére ez a két év!
De most már biztosan jár, ezerrel teker a motoron (az egyik lába elől, a másik hátul), bebarangolja egyedül az udvart, eljátszik a nagyobb gyerekekkel, kacarászik, és halandzsázik egész nap. Mórikálja magát, és keresztbe tett kézzel duzzog. Leveti a földre magát, és hisztizik, majd ha sikerül kibillenteni a kedélyállapotából akkor pár másodperc alatt kacagva fakad. Már nem ébred minden éjjel, és néha anyu mentes napon is végig tudok aludni egy éjszakát.
Szóval megállíthatatlanul nő! Pedig kisfiú…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése