49. Megzakkanás - 2011/12/8

Mindig eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi nem bírja. Fárad, egyszerűen képtelenség kipihenni 600 nap kialvatlanságát!

Peti ma 2 és fél éves, és ugyanott tartunk, ahol születési pillanatában. Ma is lefekvéstől a végső felkelésig majdnem minden éjjel minimum 1x, de általán 2x, 3x ébred. Képtelen végigaludni az éjszakát! Azt hittem, ez csak rossz szülői szoktatás, hibás nevelés kérdése. Lehet, hogy az is, és ezzel vagy elkönyveli az ember magát rossz szülőnek, és ezzel mérhetetlen bűntudatot kelt magában. Vagy elfogadja, hogy bizonyos gyerekek kezelhetetlenek. Akkor is ébred, ha mellette alszom, akkor is, ha nem. Akkor is, ha anyám alszik mellette, akkor is ha máshol alszunk, akkor is ha otthon, akkor is, ha a helyemen alszom, és ő jön át...

Azt hittem elmúlik másfél évesen. Azt is nagyon nehezen bírtam, mikor Dana nem hagyott aludni. De akkor nem dolgoztam, és reggel ráhúztam. De most dolgozom, fel kellene kelljek fél 7-kor, de akkor úgy érzem magam, mint egy zombi.

Van, hogy a gyerekkel este eldőlök tréningben, úgy ahogy vagyok, és csak az éjszaka közepén ébredek, hogy se takaró, se pizsama, se fürdés... Annyira ki vagyok már készülve, hogy úgy érzem, néha nincs tartalék. Ennek okán tegnap éjszaka már kiabáltam vele, hogy a nyomorult életbe, hagyjon már aludni, nincs tej éjszaka, és értse meg, hogy fáradt vagyok, de persze nem érti. Két és fél éve minden éjjel a tejért rimánkodik, pedig soha nincs tej éjjel, csak reggel. A víz mindig oda van készítve, ez sem segít. Fel kell kelnem, simogatni , cirógatni, itatni, aztán visszaalszik. Az ő ágya baromi kényelmetlen nekem, fáj mindenem reggelre.

Már volt, hogy a szobámba kellett átjöjjön, vagy én mentem át, egyik sem segített.

Volt, hogy hagytam sírni, vagy azonnal reagálok, vagy várok. Volt, hogy felébresztem a szokásos időpont előtt, hátha ez csak egy rossz szokás, akkor is kel, csak csúszva. Semmi nem használ.

Ha végre elalszik este, nekem akkor kezdődne a magánidő. Most pl. minden éjjel karácsonyi fotóalbumokat gyártok, ezt csak éjszaka tudom, mert Peti mellett nem lehet. Akkor ő az ölembe akar ülni, és persze nyomkodja közben a billentyűzetet. Ez a szerkesztési munkában nem túl nagy segítség. Minden éjjel már több, mint 2 hete ezt csinálom. Ha nem ezt, akkor házimunka, netalántán olvasás, online adminisztrálás...

Ha lefekszem korán Petivel egyidőben, akkor semmi nem készül el, hisz senki nem csinálja meg helyettem, tolódnak a dolgok, ill. egyáltalán nincs időm magamra. Ha elvégzem a dolgom, akkor hulla vagyok.

Reggel persze alig lehet kirángatni az ágyból, sír, rúg (lehetőleg gyomorszájon), hasba, ahol ér, toporzékol. Kegyetlen. Már reggelizni sincs időnk, mert különben állandóan elkések.

Elkezdtem ismét gyalog járni, mert már 400 Ft felett van a benzin, ez már irdatlanul sok. Ráadásul most kell kifizetni egy csomó pénzt karácsonyra, a hitelügyintézés egyszeri irdatlan költségei, plusz a gáztartozás, ami a rossz adminisztráció következtében halmozódott fel. Minden nap számolok, hogy mi az, ami nem fontos, melyik vitamin, gyógyszer, kaja nem esszenciális. Mit nem intézek inkább.

Szóval elkezdtem gyalog járni, a bérlet olcsóbb, meg a buszon lehet olvasni, otthon egyszerűen még leülni sincs időm. De így meg sokkal hamarabb kell indulnom, legyalogolni a bölcsibe, amikor őt végig nyaggatni kell, hogy haladjon már, pedig motoron száguld, csak ugye nem folyamatosan, és nem mindig egy irányba. Babakocsival ugyan jobb a helyzet, de ha nem én megyek érte, ott felejtik, ahogy most is.

Hiába veszekszem Petivel, hogy segítsen, igyekezzen, ne verekedjen, ne rúgjon, egyen, igyon, haladjon, aludjon, teljesen reménytelen. Pedig értelmes gyerek, de csak gyerek, és az égvilágon semmire nem emlékszik, amire nem akar, vagy neki nem jó. Akkor csak hisztizik vég nélkül, és nem lehet leállítani.

Mindenről kap pozitív visszajelzést, ha jól, ügyesen csinál valamit, de nem mindig akar jól és ügyesen csinálni mindent, és kibírhatatlanul erőszakos, és ilyenkor toporzékol, hiába nem kapja, meg, amit akar.

Idegeneket persze lenyűgöz, mert másoknak mórikálja magát. Ha lekötik a figyelmét, és épp jó kedve van, és csak vele foglalkoznak, és a kedvére tesznek, és azok pont ráérnek, akkor persze senki nem érti, hogy lehet egy ilyen cuki gyerek egy kis méregzsák. De engem nincs, aki naponta felváltson, aki segítene, ha akarok pihenni egy fél órát. Ha fáradt vagyok, mikor hazajövök, ha le akarok mosdani, fürdeni, ha dolgom van... nincs senki! Csak magam vagyok. Ha anyu itt van, én nem vagyok itthon. Együtt egy lakásban csak parázslik a levegő, ha én is itthon vagyok. Így ilyenkor megyek a saját dolgomra. De, hogy otthon vagyok, valaki leköti, nyugalom van és béke, és ellátja úgy, mintha én lennék, és én mellette nyugodtan tudok pihenni, olvasni, online ügyintézni, na ilyen nincs! Dana játszik vele néha, ha van épp szabadideje, de azért nem lehet nagyon terhelni, és őt is fel tudja bosszantani az erőszakosságával.Meg tőle nem lehet elvárni egy gyerek gondozását, bár, ha pl. csak le akarom vinni a szemetet, akkor, ha itt van, legalább nem éjszaka kell... Ez is valami!

Anyu meg nem hajlandó kiköltözni a szobájából, hiába mondom, hogy így soha nem fog megtanulni egyedül aludni. Állítja, hogy a gyerek ebben a félárva helyzetben lelki sérült, és kell neki a biztonság.

Én meg mostanra (tél, hét vége felé) már csak egy idegbeteg szülő vagyok, akinek 6 óra alvás, az is két-három részletben egyszerűen nem elég, és ki vagyok készülve.

Van millió gondom mellette, amit egyedül kell megoldjak, kitalálni a megoldást. Hiába segít be apu is most már egy-egy fél órára, van babysitter néni (bár őt is próbálom limitálni, hogy a költségeket csökkentsem), meg ott van ugye anyu, azért a saját dolgaimat csak egyedül kell megoldjam.

Tegnap pl. végre levánszorogtam, ill. lesántikáltam a körzetihez, mert annyira megfájdult a térdem az elmúlt 2-3 hétben, hogy mostanra alig bírok gyalogolni. Este f8-ra tudtam lemenni, hát persze, hogy cipelnem kell Petit magammal. 4 hete nem bírok kikecmeregni a náthából, és a felsőlégúti hurutból, ugató köhögésből, ami állítólag ráhúzódott az izületre, és ez lehet a baj.

Ortopédia, fájdalomcsillapító, és bicegés... És persze Peti nem érti, miért nem tudok mellé leülni a földre játszani... de már annyira fáj a lábam, hogy nem megy. Így ülve szoktunk legozni. Most már végre nem csak rombol, hanem igyekszik tornyot építeni. Sőt tanuljuk a fakockákkal a színeket, és a formákat is. Nagyon ügyes!

Ma már nem volt türelmem senkihez, és semmihez, és nem látom, mikor lesz ebből kiút. Egyszerűen reménytelennek látom a helyzetem... És még csak a gyerekkor elején vagyunk. Mi lesz, ha jönnek a nagyobb problémák, gondok, hogy fogom én azt egyedül megoldani?? Mekkora terhet bír el egy ember? Mi lenne, ha komoly baj lenne, betegség, baleset, vagy bármi, ami megviseli az amúgy normális embereket is?? Rendbe jöhet az életem még egyáltalán? Úgy érzem, hogy az élet valaki más hibájáért engem sújt... De mit nyerek vele? Lesz valami jutalom a végén, vagy megveregeti a túlvilágon valaki a vállam? Csak tudnám mire megy ki ez az egész... Ha érteném talán jobban bírnám az ilyen napokat, és helyzetet.

Van, amikor sikerül elterelni a figyelmem, és megtalálni a pozitív élményeket, de most, ma ez nem megy...