Régen nem írtam, és az se volt túl felemelő.
Azóta lezajlottak az ünnepek, és a kipurcanás ellenére jól sikerült. Ezúttal végre a húgomék is jöttek, és most, hogy a gyerekek annyira szeretnek együtt játszani, és végre Peti is partner, még nagyobb öröm volt, a felfordulás meg még kevésbé zavart.
Igyekeztünk az alattunk lévőt figyelmeztetni, hogy egy pár napig lesz rohangálás, és Barbi talán végre megértette, hogy Peti dobogó kis lépteinek zaja semmi ahhoz képest, ha az embernek több gyereke van!
Nekem ismét csak ellátás volt a feladatom, és a veszélyes limitálása, mert a gyerekeket nem lehetett egymástól elszakítani. Egy-két káresemény azért történt, letépték a rolót, meg az összes sarokvédő, de szerencsére mindent meg tudtam csináltatni.
A lakás végre újra megtelt élettel, a karácsony izgalommal, az asztal vendégekkel.
Ildi az Oláh családnál is debütált, megszervezték az első karácsonyi vendégséget, ahol szép számmal képviseltettük magunkat (27-en!). Majd mindenki eljött…
Sikerült Nomi gyerekeit rávenni, hogy aludjanak nálunk. Hol itthon tomboltak, hol a játszótéren, mindenhol élvezték az együttlétet.
Anyu először töltött örömidőt az unokáival itthon, és a nyelvi nehézségek ellenére meg tudott küzdeni a helyzettel.
Peti azóta is emlegeti őket: “Callo, Jubent, Jebekka, Szofia”- mondogatja! Megdöbbent az esze, és a találó kis mondásai.
Egy csokorra való belőlük:
“Pisil a lábam” – mondta, mikor megizzadt a lába.
Nézegeti a tehén tőgyét: “De sok fütyije van a tehénkének!”
Fürdés után húzza a sajátját: “Ildi, nézd milyen nagy!” Ajjaj…
“Ezt a zosznit nem szeretem, nem kéjem"!”
Anyu bénázik a zipp-zárral, végül Peti megkérdezi: “Na, sikerült?”
Anyu játszani akar Petivel, és keresgéli mindenfelé, miközben ő ott áll az előszobában. Anyu: “Peti hol vagy?” – válasz: “Itt állok, nem látod?”
“Köszönöm, nem kéjem, ezt ide leteszem, jó?”
Négykézláb gyalogol a szobában: “Itt megy egy nagy majom!” Remek humorérzéke van, ha vicceset csinál, vagy lát, nagyokat kacag. És persze rosszul ragoz, amitől imádnivaló: “Kéjek egy banántot, kéjek vízt! … Itt mennek a majomok a földön.”
Már neki is természetes, hogy a szelektív hulladékot az ajtó előtti tárolókban gyűjtjük: Ha kezébe adom a papírt, műanyagot, már viszi ki, és dobja a megfelelő kukába “Ildi engedd meg (hogy kinyissam az ajtót…) ezt ki akarom dobni!”
“Mit csinálsz Petikém” – kérdezi anyu- “fáj a szád?”
“Nem, csak piszkálom!”
“Idi segíts, légy szíves! Köszönöm”
De mond olyat is, hogy “Fúj, gusztustalan…”
“Ne vedd fel anyáét, ez a tied”.
-“Petikém, nem találom a papucsomat!”
-“Vájjál, megkeresem, megtalálom neked. Szejintem ez a tied!”
“Énekeljük a cicásat, meg a hintásat!” Anyu mivel imád énekelni, nagy kedvvel énekelgetett neki, talán kicsit túl nagy lelkesedéssel is. Peti eleinte nagy figyelemmel kísérte, majd megszólalt: “Csendesen, nem kell többet énekelni!”
“Ildikó! Halkan beszélj, hallgatom a motojt!”
“Ne csukd be a szemedet, az ágyban alszunk!”
“Elbújtam az ágy mögé! Ildikó, menj a MÁSIK irányba!”
Vizet kért, anyu bohóckodva kirohantam, és a vízzel vissza. Erre ő:
“Ne viccelj Ildi, lassan, mert elesik a VÍZ!”
Reggelizik, és gyerekzene szól. Anyu erre:
-“Leszállsz táncolni?”
-“Nem, most eszem!” hmmm!
Hihetetlenek néha a meglátásai. Most ma pl. egy sós pálcikát evett, majd egyszer csak elkezdett rajta furulyázni, és szabályosan mozgatni a pálcikán az ujjait!!
Hogy ezt honnan látta? Lepadlóztam, és gyorsan le is fényképeztem:
A zenét nagyon szereti egyébként, ha zongorát lát (becsukva akár), azonnal fel kell nyitni, és elkezdi nyomkodni.
A Duna TV-n hegedű koncert volt nagyzenekarral. Amikor elment a kép a nagytotálra, kétségbeesett:
“Ildi csináld meg! –sírva könyörgött – “Hova lett a hegedű??”
----
Vissza a Karácsonyra!
Amikor a nagyobb gyerekek itt voltak, mindent ellesett tőlük, utánozta őket, ők cipelték, és hiába a korkülönbség, lenyűgöző módon tudtak együtt időt tölteni.
Együtt játszottak Peti apjától kapott Thomas-os sínnel, bár vonat csak egy van hozzá, de van terepjáró, ellenőr, tehén, és egy nagyon szép pálya, amit felépíteni is élvezet, és azóta is sokat játszunk vele. Apránként pedig lehet bővíteni Thomas barátaival, és a többi tereptárggyal, és sín és egyéb kiegészítőkkel.
Mivel Karácsonykor az összes gyerek összes játékával lehetett játszani, sőt még a pincéből Dana volt játékát, a kis gagyi konyhát is felhoztuk, így egy egész kis játszóház adódott míg itt voltak. Ruben remek Verdás legot kapott, szuper teherautóval, és persze Villám McQuennel. Most már nekem is meg kellett néznem a filmet, bár eddig nem vonzott a story, és meglepődve tapasztaltuk Danával, hogy remek a film. Tanító jellegű és nagyon jó a történet. Peti persze le volt nyűgözve tőle, bár Disney-s módon őrülten szaladnak a kockák, amiből a felét sem tudja szerintem felfogni, de az autók akkor is lenyűgözték.
Az ő tempója: A kis Vakond, és a Bogyó és Babóca, meg Thomas kalandjai videók. Ezek szép lassú folyásúak, kedvesek, talán még érthetőek is. Igyekszem elkerülni, hogy csak úgy tévét nézzen, de ha el akarok valamit intézni a lakásban, nincs más megoldás, rákaptunk a mesefilmre. Ennek már tudja hol a vége, addig van egy órám, és akkor ő maga kikapcsolja. Ha apu, vagy anyu Minimax-ot kapcsol be neki, onnan nem lehet elrángatni. A múltkor aput sikerült rávennem, hogy legalább egy kicsit játsszon vele, ne nyissák ki a tévét, sietek haza. 1 órát voltak együtt, kicsit játszótereztek, lassan jöttek haza, és itthon konyháztak. Peti imád “főzni”, csak sajnos ez a régi kicsi konyha nagyon icurka-picurka, kevéssé felszerelt, hamar ki fogja nőni… Szóval apunak sütött, főzött. Nagyon boldog voltam, mikor hazajöttem, és láttam, hogy játszanak, mint igazi nagyapa. Úgy hiányzik az ilyen szereplő az életéből! De apunak ez nagyon nagy kihívás 1 órát eljátszani egy ekkora gyerekkel. Most hetente egyszer elhozza a bölcsiből, hazasétálnak, van egy órájuk, míg én tornázom egy rövidet (most Curves-re járok hetente 3x, ez 35-40 perc nyújtással együtt + öltözés).
Berci lenne az igazi, aki soha nem sajnált egyetlen percet sem, teljesen hülyét csinálni magából Dana kedvéért, ha a hátán akart lovagolni, vagy sétálni vitte, ha nyaralni mentek, bújócskáztak, lépcsőn szánkáztak, vagy most fizikát tanít neki. Nála elképzelni sem tudok jobb nagypapát!
Nagyon elkelne egy tapasztalt nagypapa Petinek, aki tud is mit kezdeni a gyerekkel. Péter lassanként tanul bele, tegnap elvitte táncházba, de nem is ez kötötte le Petit, pedig Péter unokahúga is ott volt a tündéri, vele egykorú kislányával. Ami igazán lázba hozta, az a hüllő-kiállítás volt! Teknősök, kígyók, és rágcsálók: egerek, mókusok. Egész este arról beszélt, csak sajnos kevés idejük volt, mert zárás előtt mentek be.
A “kígyók” itthon is a nagy kedvencei. Dana öveivel szimbolizálja őket, és beszél hozzájuk:
“Megcsinálom kígyó jó? Húzom. Lefeküdt a kígyó, álmos. Betakargatja. “Makacs a kígyó, nem akar alunni! Ne síjjál kígyó, messimogatlak, a barátom vagy. Szejetlek! Menj oda be, ne síjj, ide fetüdj le!”
De építettek már tornyot, várat Péterrel, egész le voltam nyűgözve:
Most anyu neki a legjobban szeretett személy. Nagyon sokszor emlegeti. Ha beszélek vele telefonon, kitépi a kezemből a készüléket, és olyan tartással telefonál, hogy meg lehet zabálni. És most már nem csak beleliheg a kagylóba, hanem bele is szól, és válaszolgat, ha kérdezik. Az a baj, hogy ezek után mindenkivel akar beszélgetni. És ugye nem mindenkivel lehet… pl. Szilárddal biztos nem. A múltkor jött, és Peti kijelentette: “Szia Szijáld, adok puszit! – mély csönd, majd Szilárd csak összeszedte magát, és lehajolt, és kapott egy cuppanósat. Aztán megkérdezte: Neked is adjak? Erre Peti: “Igem!” És örömmel fogadta a viszontpuszit. Megtört a jég! Legalább már nem fél tőle. De hogy mit fogok neki mondani, hogy neki miért más az apukája, és Dana miért megy el folyton? És az övé miért nem jön gyakrabban? Mindig félek a kérdéseitől, ha egyszer elkezdi feltenni őket. Pedig ez nagyon hamar be fog következni, azt hiszem…
Karácsonykor nagy volt az újság! János szülei látni akarnák Petit! Ez óriási, és nagyon pozitív változás! És a kicsi nagyon sok örömet tudna adni nekik, hisz ő erre született. Aki csak hozzáér, játszik vele, az mind örömmámorban úszik, valami olyan boldogság tölti el az embereket Peti közelében, ami nem is nagyon érthető. Szabályosan lenyűgözi őket!
De hiába a pozitív fordulat, mert az apja sajnos csak az anyakönyvezető és az itthon négy fala közt apa, a gyereket a világ előtt már nem meri vállalni, félti a testvéreket az igazságtól! Így sajnos hiába teljesedhetne ki Peti élete, és végre a helyére kerülhetne a világban, megakadályozza azzal, hogy nem fedi fel a létezését a gyerekei előtt. A nagyszülők pedig érthető módon nem akarnak a sumákságban partnerek lenni. Pedig ők olyan gyakorisággal láthatnák az unokájukat, ahogy kedvük tartja, és töltekezhetnétek a szeretettel általa. Ebben a 2-3 éves korban, mikor a legédesebb egy kisgyerek! Még naiv, és őszinte, és bírja, ha puszilgatják, szeretik, és mindennél jobban, ha foglalkoznak vele.
Még a legkeményebb anyós is papírsárkánnyá válik idővel, és a korral egyre érzékenyebbek lesznek.
Drukkolunk a távolból, hogy egyszer Peti apja is felmérje, hogy ha már a másik két gyermeknek mindent meg tud adni, Petinek egyetlen dolog tudna adni: az igazságot, az elfogadást, és a helyzet vállalását. Sok erő kell hozzá, mert biztos, hogy egy ideig kérdésekre kell válaszolni, és számot kell vetni. De minden helyzet elfogadható, ha azt látják, hogy őket szeretik, és nem változik semmi irányukban. Aztán a teher alól fel lehetne egyenesedni, és újra kihúzott derékkal járni. Addig csak megnyomorít, és megbetegít a titok, és az elkendőzés. Ez a seb soha nem gyógyul, hiába nem beszélnek róla, hisz Peti él, és mindig élő figyelmeztetőjelként fog a gondolataikban élni. Nem lehet nem tudomást venni róla, még akkor sem, ha homokba dugják a fejüket.
Nem én akartam, hogy így legyen!
Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy lejátsszuk a játszmát, amit az élet osztott, és vállaljuk a ránk mért feladatot, bármilyen kellemetlen is esetleg a szeretteinknek. Mindent meg lehet emészteni, még ha először az embernek hányingere is van az egésztől. De minden “rendrakás” káosszal jár eleinte, utána viszont miután helyére kerültek a dolgok, és megszoktuk új helyüket, tisztább “lakásban” élhetünk tovább, egészségesebben!
Ez a helyzet türelemre tanít, bármennyire is nem erősségem ez. Mert mi itthon semmit nem tudunk tenni, csak távolról erőt, energiát, és szeretetet küldeni és várni… várni… és reménykedni… talán évekig…. , hogy talán egyszer Petit ténylegesen is befogadja a Juhász család, akiknek a nevét hordozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése