Érdekesen alakult ez a Szilveszter. Egy idő óta már nyomaszt ez a kötelező ünnep.
Mikor volt párom, akkor az, hogy jó legyen a buli hangulata, hogy pont akkor, pont úgy történjen az este, az éjfél, a koccintás, a csók, amikor pont jó, és tökéletes. A házasságom utolsó éveimben már nem volt öröm, mert nem éreztem boldogságot a párom mellett, és hogy egy újabb év telt el tompaságban.
Amikor újra szerelmes voltam, akkor fájt, hogy nem lehetünk együtt, és ezen nyavalyogtam éveken át…
Aztán mikor már feldolgoztam a magányt, akkor meg nem vettem különösebben tudomást az ünnepről, megpuszilgattam a gyerekeim, és szépen lefeküdtem éjfél után aludni. Ezek teltek csendben a legjobban. Nem volt stressz, hova menjek, jó lesz-e a party, jó lesz-e a hangulat… és nem ébredtem másnap teljesen kialvatlanul. És az Újév első napját végre úgy éltem meg, ahogy mindig szerettem volna. Frissen, kipihenve, a szeretteimet látogatva, lencsét zabálva, koccintva.
Most engedtem anyu hirtelen jött meghívásának, hogy Agykontrollos barátuk, Engi Laci jön hozzájuk vendégségbe, csatlakozzam. Gondoltam, egy kis pozitív energia mindig jót tesz. Ráadásul eszembe jutott, hogy milyen remekül fogom tudni ott gyakorolni a szteppet, lévén a macskákon, kutyákon kívül nem zavarok senkit az üvegházban. Úgyhogy végül becsomagoltam a gyerek cuccait, a magamét, a sztepp cuccokat, a virslit, pezsgőt, gyerektápszert, és egy kisebb rakomány cuccal elugrottam Mogyoródra. Ritkán járok ide, mert nem eddig nem tudtam mivel eltölteni az időm, az állatok nem vonzanak, és igen húzós benzinben. Pedig anyu minden héten megteszi értem, és Petiért. A ritka kijárás miatt gyakorta eltévedek, ami igen kínos, főleg mióta az út autóút elkészült…
De most sikerült nem eltévednem, kedvem is volt, Engi Lacira is kíváncsi voltam, és gyakorolni is szerettem volna.
Virslit ettünk, ahogy kell, és összeeszkábáltam a laptopot, kis asztalkára tettem, és az oktató videóra gyakoroltam, amit drága csoporttársam állított össze nekem. Először bent a szobában a linóleum darabon, majd rájöttem, hogy a kő sokkal jobban szól, így kivonultam az üvegházba, jól beöltözve, sötétben, ám annál hangosabban. Sikerült is elég jól elsajátítanom a koreográfiát.
Közben Laci összebarátkozott Petivel, aki nem akart leszállni az öléből. Laci erre már idejövet programozott, hogy a kis lélek szívesen fogadja őt.
De ami a legcsodálatosabb volt, hogy az állatokat is sikerült Laci szeretetével, és nyugalmával Petihez közel hozni. Életében először simogatott meg egy cicát, sőt a Morzsi fejét is megérintette, és nyugalommal tűrte, hogy mellette heverésszen!!
Elképesztő volt!! Fényévnyit fejlődött ez alatt az egy este alatt Peti és az állatok viszonya.
Annyit mondott még a kineziológus, hogy dolgozzak saját magamon, az én és az állatok problémáján, és mondogassam a “hoponoponót”, ha kutyust látok (Bocsáss meg, Sajnálom, Köszönöm, Szeretlek).
Elkezdtem gyakorolni, akármilyen hülyeségnek tűnt is. Eljutottam odáig, hogy kedvem volt egy kutyust megsimogatni, ami eddig azért nem nagyon fordult elő. Legjobb esetben is semleges volt a viszonyom a kutyákkal. Ahogy leguggoltam hozzá, Peti is leguggolt, ahogy megsimogattam, neki is kedve volt. Azt hittem elalélok...! Én voltam a kulcs! Nem mondom, hogy minden probléma eltűnt, és mostantól kutyatenyésztő akarna lenni, de óriási lépést sikerült előrelépnünk!
Azóta elkezdtem elolvasni a “Hoponopono” c. könyvet, és megértettem a négy egyszerű kijelentés értelmét.
“Amikor azt mondod “Sajnálom”, ezzel a mondattal vállalod a felelősséget a dolgok létrejöttéért.
Amikor azt mondod": “Kérlek, bocsáss meg”, akkor megtisztítod magad egy konkrét helyzetben megjelenő negatív programtól.
Amikor azt mondod “Köszönöm”, a háládat fejezed ki, és a hited, hogy a dolgok a legjobb módon alakulnak.
Amikor azt mondod “Szeretlek”, meggyógyítod magadban azt a korlátozó programot, amivel előidéztél egy békétlen helyzetet.”
De a legfurább az egészben, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek, akármivel is találkozunk, és belép az életünkbe, még a mások bajáért is. És mindenki és minden (még a betegségek) felé is ezzel a szeretetteli elfogadással kell viszonyulni, és folyamatosan tisztogatni kell az ítélkező véleményalkotásunkat mások, és a magunk bajai iránt. Borzasztó nehéz néha olyan ember felé mondanom, akit szívből utálok, vagy aki megalázott, vagy akitől függök. És a betegségek esetén is nagyon nehéz. Mégis működik! Az én attitűdváltásomban látom. Muszáj a haragomat, és az indulataimat kordában tartani, és ehhez ez elengedhetetlen.
Ez a módszer egy sokkal jobb hozzáállást, és egy belső tisztulást kezdett elindítani.
A másik, ami szintén átformálta valamelyest a magamról alkotott képet, hogy egy life-couching terápia kapcsán az volt a feladatom, hogy gyűjtsek magamról jellemzést: kollégáktól, családtagtól, baráttól. Az elsőknél szívszorongató érzés volt, mert borzasztó volt az őszinteséget az arcomba kapni. Két olyan embert kértem meg a kollégák közül, akik igen szókimondóan velem kapcsolatban, és nem udvariaskodnak. Letaglózott, amit elmondtak, magam alá is kerültem miatta. De volt közöttük olyan megállapítás, ami azóta átformálta a kommunikációmat. Nem vettem észre, hogy minden kommunikációs szituációban állandóan reagálok a másik kijelentésére, elmesélésére, és azt a saját példáimmal fűszerezem: ÉN, ÉN, ÉN kommunikáció. Sok egyéb is volt: a spontaneitás hiánya, a kontroll-mánia, a mások véleményétől való függés, és egy csomó minden más, amiket kevéssé tudok levetkőzni, de szintén rá kell látni, és igyekezni elfogadni a mások megoldását is.
De a kommunikációban már sikerült sokszor a mondatom elején elhallgatni, és nem befejezni, sőt végighallgatni a másikat mindenféle komment nélkül. Nem mondom, hogy könnyű volt, sőt egyenesen feszengtem, de végül jól esett a hallgatás, és a figyelem. Még bőven van mit gyakorolni rajta, de a szeretetteli gondolatárammal, és a beszédkontrollal remélem sokat fogok javulni!
Visszatérve az “agykontrollos” szilveszterre, miután jól kigyakoroltam magam a szteppben, és lehuppantam pihenni, hirtelen elkezdett szúrni a szívem. Elzsibbadt az egész bal oldalam, és karom. Felgyorsult a pulzusom, a nyakamban kidagadtak az erek, úgy éreztem, a halántékomon kiugrik a dübörgés.
Halálfélelmem lett, hogy Úristen mi lesz a gyerekemmel, ha én itt kipurcanok. Az apja elviszi, és az anyámnak megszakad a szíve, meg Petié is anyám után…
Végül halálra váltam kinyögtem Lacinak, hogy a “szívem fáj, zsibbadok”. “Segítsek?” – kérdezte. “Légyszi, nyögtem!”
Leültetett a fotelbe, becsuktam a szemem, a szívem még mindig kalapált, a zsibbadás folyamatos volt. Mint megtudtam anyuék eltűntek a színről, de én azt hittem figyelnek, a gyerekem is, tuti az összes állat ott van körülöttem, alig tudtam ellazulni. Nem tudom Laci mit csinált körülöttem, felettem, de éreztem, hogy a meleg levegő (energia) föl-alá mozog felettem, és a szívem egy idő után végre hirtelen elkezdett normális ütemben verni, és a zsibbadás szép lassan kiállt a kezemből. Meglepő volt, mert tudom, hogy a nagyanyám szívaritmiáját nem lehetett néhány nyugodt lélegzetvétellel elállítani, oda injekció kellett.
A szúrás nem maradt teljesen abba. De sokkal jobban lettem, újjászülettem!
Boldog voltam!
Mindez éjfél előtt negyed órával volt. Úgyhogy az éjfélt csak nyugisan, pihengetve egy pici pezsgővel ünnepeltük. Utána Laci meditációt tartott, egy csomó pozitív üzenettel, és programozással az új évre, az új féle gondolkodásra.
Nagyon jól esett!
Aztán jött egy rémséges éjszaka, amikor köhögő rohamot kaptam, és egész éjjel nem tudtam aludni. Ráadásul, amit vettem hálózsák múmia formájú volt, amitől olyan klausztrofóbiát kaptam, hogy egyszerűen nem bírtam benne aludni. Le kellett magamról tépni, anyám szerzett egy másikat. A kinyitható kanapé darabjait éreztem a hátam alatt, rém kényelmetlen volt. Anyám végül kimenekült a szobából, mert a köhögésemtől nem tudott szegény aludni. Nem is tudom hol húzta meg magát.
Másnap 11-kor keltem, rettenetesen kifáradva, iszonyú ramaty állapotban. Laci már tornázott a nappali közepén. Anyu bepakolta a lencsét, összepakoltam magunkat, és rohamléptekben kivágtáztunk az ajtón, hogy a vendéget el tudjuk vinni a vonathoz. Soha ilyen boldogan nem tértem haza. Petivel végigszunyókáltam a délutáni pihenőjét, aztán elmentünk apuhoz felköszönteni őket. A szívem szúrását még éreztem, de aztán szép lassan valahogy abbamaradt.
Másnap munka után bekunyeráltam magam a dokihoz, hogy azonnal vizsgáljon meg, mert én tuti majdnem meghaltam. Rögtön fogadott is. Szerencsére Péter jött, így most nem kellett magammal cipelni Petit.
Hosszasan megvizsgált, de meglepő módon nem utalt be EKG-ra, csak folyton a köhögésemet firtatta. Hogy mikor kezdődött, hogy fáj-e a torkom, folyik-e az orrom. Hát, ami azt illeti, már kezdtem érezni a betegség elejét, de még tudtam vonszolni magam.
És akkor közölte, hogy valószínűleg egy brutális felsőlégúti nyavalya támadta meg a szívem, úgyhogy azonnal antibiotikum, ne várjuk meg, hogy mi alakul ki. 7 napig kellett szednem, a gyomromat teljesen kicsinálta, bár szorgalmasan szedtem mellette a Normaflort. De hatott, az időnként felbukkanó szívszorulás elmúlt, a torkom, ami tényleg elkezdett fájni, a köhögés beindult, az orrfolyás is, letompítva lecsengett. Viszont az arcüreg telítettsége, a nazális hang, és a mélyről jövő orrfújás csak egy-két napja maradt abba. Majd három hétig tartott antibiotikummal együtt! Úristen, hova durvulnak ezek a betegségek??
Jó figyelmeztetés volt, hogy foglalkozzam többet a szeretteimmel, és árasszam a szeretetet kifelé.
Laci, ahogy vittem a vonathoz, folyamatosan tanított. Nagyformátumú elme, aki nagyon súlyos betegségből gyógyult fel az agykontrollal, és arra is képes volt, hogy műtét közben kikapcsolja a fájdalomközpontját, így altatás, és érzéstelenítés nélkül műtötték meg saját kérésére, és az orvosok legnagyobb megdöbbenésére. Még vérzés is alig volt!
Szóval tanított: hogy nyissam végre ki a szívem, mert ez egy jelzés volt, hogy lejárt az ideje, hogy bezárom magam a fájdalomba. És azzal nem segítek a ex-Kedvesnek, ha magamban dühöngök, és panaszkodom, szidom a gyengeségét, ha háborgok a konfliktuskerülő tehetetlenségen.
Ha erőt, szeretetet küldök felé, azzal sokkal többet használok mindenkinek, és talán a helyzet is jobban kitisztul, ha nem az én gyötrelmeim rontják a levegőt. A szeretet ugyanis nem csak szerelem lehet, mert neki is kell az a határtalan elfogadás, biztatás, és ami minden bűnös, és bűntelen embernek egyaránt jár!
Most, hogy Laci megnyugtatott, hogy szabad Őt szeretnem, mint embert (nem mint A Férfit!), sőt kell is, ahogy mindenki mást is körülöttem, hisz neki van rá a legnagyobb szüksége! Ez valahogy megnyugtatott.
Azóta megváltoztak körülöttem a dolgok, illetve mintha más fényben látnám azokat.
Bár a cégnél valami nehéz közlés előtt állnak ismét, (a bérünket vágják tovább úgy hírlik), már nem félek, mert tudom a változás is hasznomra tud válni.
Sikerült úgy átalakítani a pénzügyeimet, lefaragni a szokásaimból, és optimalizálni a teendőimet, programjaimat, hogy meg tudjak élni a kevesebből is. Aztán majd mikor a GYES is megszűnik, akkor még nehezebb lesz. Nem tudom, akkor még miből fogok tudni elvenni, de remélem addigra azt is kitalálom…
A változást már visszajelezte a kollégám is, aki őszinte szavaival csepült, hogy örömmel látja az igyekezetet a változásra. Csak így tovább! – bíztatott.
És a társas kapcsolatok is jobban mennek, tudok figyelni, és kevesebbet beszélni, és talán képes leszek kinyitni a szívem is, hogy betölthesse a határtalan SZERETET!
Ennek az évnek “A Megvilágosodás Éve” mottót adtam. Ennek a jegyében azt kívánom magamnak és mindenkinek, hogy lássuk tisztábban az életünk eseményeit, hogy meg tudjuk tenni azokat a lépéseket kívül és belül, hogy egy pozitívabb irányba haladjunk tovább!
Mindezt SZERETETTEL, önbizalommal, és elfogadással!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése