Újra vízben a kis fóka

“Fehér fókák” – így hívják a budafoki úszóiskolát, a versenyzőket is, és természetesen kint van a tündéri bébifóka képe az előcsarnokban.

Én is így hívom Petit úszás közben: az én kis bébifókám, búvárfókám, és a szárazföldön, a szekrény alá háttal befaroláskor: motoros fókám.

Ma végre ismét el tudtunk menni 4 hét kihagyás után úszni. Sokat jelentett ez a szünet, egész elszoktunk már a 29°C fokos víztől. De Peti élvezte a közeget, sikerült a napot jól beállítani, nagyot aludt előtte, bár evésre nem volt sok idő, így csak félig tudtuk lenyomni a sütőtökös tejes krumplis pürét, és persze egy kicsi a vízben vissza is köszönt. Egy-két gyakorlatot már egész elfeledtem, és a félelmem az elengedéses merítésnél ismét előjött, amit ő persze megérzett. Addig meg se kottyant neki, ahogy eddig se. Vállról merítem, háton fekszik, locsolom, nyolcasok hason, háton… semmi. De biztosan érzi, hogy utálom ezt a gyakorlatot, mint annyian mások, előtte bennem a félsz. És persze mikor nekidurálom magam, hogy na most, kimondom a vezényszót, rázendít az ordítás (de pont akkor, egy perccel sem előbb)! Ma elkövettem azt a hibát, hogy a vezényszó kimondása, a gyerek ordítására abbahagytam a gyakorlatot. A “bizonytalan, hezitáló” szülő effektus. Ahogy Géza bácsi az elejétől fogva mondja. “Ha egyszer elszánod magad, csináld végig, mert a bizonytalanság rosszabb, mintha egyáltalán nem csinálod.” Tudom én, de mégis nagy akarat kell hozzá, hogy az üvöltő gyereket lenyomjam a víz alá. És akkor persze jön a belső kérdés, jól csinálom, jó helyen vagyok, tuti így kell, biztos akarom. Nem víziszony lesz a vége? Mi van, ha egy életre megutálja az úszást… stb. Egy másik szülőpárral pont ezt tárgyaltuk ki.

Na, túl vagyunk a 3x ismétlésen, Peti túlélte, levegőt is vett, bár kicsit csámpásan sikerült feljönnie, nem tudtam eléggé visszaigazítani a kezemmel a víz alatt. És persze kiemeltem annál gyorsabban, mint ahogy indokolt lett volna, pedig Géza bá elmondta nem egyszer: “Nem az a baj, ha kiemeljük a gyereket, hanem ha kiRÁNTJUK”. De mikor egy kissé kezdett hátrafeszíteni, hát persze, hogy kirántottam. És na, innentől kezdve sírt, sírt, nagy nehezen nyugodott meg. De inkább olyan panaszkodás féle. A nem tetszés jeleként úgy neki-nekilendülve, hüppögve. Aztán csak sikerült megnyugodni, és a végén a nyolcasok hátrafelé már egészen jól ment, csak mikor hasmánt próbáltam, ez a póz vészesen hasonlít az elengedés helyzetéhez, akkor ismét rázendített.

Most megint fejlődési ugrás van, úgy tűnik. Mikor végre megnyugszom, hogy na ok, minden rendben, alszunk, valamennyit én is, jön a következő ugrás: és ismét másfél óránként kelés, fájdalmas elalvás, gyakori ébredés. Ki tudja épp mije fáj: talán ismét a foga, de nem, rotyog a popsi. A hasa? Persze, akármi lehet. Egy fél óra üvöltés, hassimó, végül kinyúlt, elaludt. Hajnalban pelus csere, irdatlan nagy kupac volt a megoldás. Aztán reggelre még egy… hát nem semmi! Még jó, hogy imádom ezt az édes kis apróságot. Már emeltem a táp adagját, már eszünk főzeléket, és gyümölcsöket tejpéppel keverve, mellé még szopik… mégis ébred.

Kell szereznem egy videokamerát kölcsönben, azt az ötletet kaptam, hogy fél évente egy kis video tk. ebben a korban elég, azt DVD-n megőrizni, pont elég lesz egy darabig.

Közben kifestették, kitapétázták a beázásomat a lakás három pontján, már csak az asztalos felfordulását kell átélni, mert ő, tündéri ember, mintha bomba robbanna, mikor bejön. És valószínűleg le kell szedje az összes szekrényt, mert a legbelsőt nem tudja visszapasszírozni anélkül, hogy a tapétát le ne gyalulná. Ez pedig ugye nem cél.

Aztán egy darabig nyugi! Ill. addig, amíg ténylegesen nem kell a gyerekszoba, mert akkor át kell alakítani a lakást, ki kell onnan nagyjából költöznöm, dolgozósarok, a nappaliban, vezetékek eltüntet, iratok szintén ki. Így, hogy a laptoppal kint vagyok, nagy ugrás, de a nyomtatás, és egyebek miatt ott van a zsinórközpont, ami félelmetes, és veszélyes. Most újabb informatikai szaktanácsadás zajlik hogyan oldjam meg a vezeték nélküli hálózatom, amin keresztül tudok printelni, telefonálni, router és wifi egyben, ja, valamint adattárolás /hálózat megosztással.

Azóta a laptopom az életem részévé vált a mobiltelefonommal együtt! Esti program, késői elalvás emiatt, de mégis csodás érzés rajta írni. Mintha új korszakot kezdtem volna, átugrottam az elmúlt 6 évet technikai fejlődésben. Csodás dolog.

Ennél nagyobb ugrás már csak az lenne, ha az asztali gépet egy iMac-re cserélném, nincs doboz, nincs zsinór, csak egy óriás monitor, zsinór nélküli billentyűzet, és egér, és basta! És nincs vírus sem. Csodás érzés lenne.

Egyre inkább kezdem felfedezni a főzés örömét. Ez a hét: Stáhl Judit hete. Végigfőzöm a heti menüt, ami az őszi/téli magazinban volt: benne chilis rakott mexiói hús, kínai gyümölcsös, sült zöldséges menü, fokhagymás sült kenyér zöldséges omlettel, olasz paradicsomos húsgombóc, mindegyik isteni! Még kiegészítem egy kis túrós rétessel, lesz majd gyömbéres kenyér, és a szokásos tárkonyos csirkeragúval. Így hogy Dana minden nap velem eszik, muszáj változatosan. Ki kell bővíteni a szokásos menüt. Megsütöttem belőle az ír szódás kenyeret. Isteni! Már háromszor sütöttem gyors egymás utánban. :-)

Igazi örömforrás az alkotás, már ha a kisfiam épp hagyja, hogy előkészítsem a heti menüt, ami azért 2-3 óra.

Azért a torna is megy ismét, hogy Peti meggyógyult végre, de sajnos nem bírok annyit, mint rég.

Szegény kicsi lányom megírta a felvételit, nagyon sokat készült rá, tényleg. Mi is mindent megtettünk kiegészítő oktatásokkal, külön órával, feladatlapokkal. Ha nem veszik fel, el lesz keseredve, de bízom benne, megtaláljuk a számára hosszú távon jó megoldást. Persze elrontotta a matekot, ráadásul baromi nehéz volt. Úgy szeretné visszapörgetni az idő kerekét, hogy kijavítsa, és még nem érti, hogy “néha isteni szerencse nem megkapni azt, amire vágyunk”…

A nagymamám is kijön a kórházból, mivel az állapota végstádium, így meg is enyhült végre irányomban. Örömmel vette, ahogy a kórházba hetente be tudtam menni, és ott szépítgettem, amire szüksége volt. Ha hazamegy, Petivel otthon meg tudjuk látogatni. Lenyugodott, nem ironikus, nem volt kekec, megenyhült anyu és énfelém. Elfogadja a segítséget. És lesz is valaki, aki otthon vigyáz rá, így azért lesz társasága, meg valaki akit naphosszat eggrecíroztathat (de hülyén néz ki ez a szó leírva).

Talán élete végén mégiscsak sikerült megbékélnie, és elfogadnia bennünket, a világot olyannak, amilyen.