Az én Valentinom

És a hó csak hull, és hull, mintha soha nem akarna elapadni Holle anyó dunnája.

Gyönyörű látvány, ha épp nem kell sehova menni, vinni, tenni. Édes lányom egyedül bandukol a hóesésben. Kiegyenesített haja gyönyörű fürtökbe szalad. Édesen kunkorodik a sapkájából kibújva. Piros arca, jéggé fagyott a keze, mintha egyenest Finnországból érkezett volna. És csak 10 perc séta az iskola! Cipője egy szezon alatt elnyűtt, kopott, kissé magasra sikerült a talpa, már alig várja, hogy kinője. Micsoda öröm egy nőnek, hisz ő már majdnem az, hogy minden szezonban mindig új-és új ruha kell, hisz nő a szentem! Ez a cuccolás, pakolás, rámolás, ami vasárnap rá vár, egyedül a ruhadarabjai távolléte, és megosztása miatt viseli meg. Hisz minden kedvenc darabját vinnie kell magával. Arról nem sikerült meggyőznöm, hogy lehetne egy A heti trend, és egy B heti. És akkor, mindig abból kellene csak válasszon, ami épp ott van. “De hát honnan tudjam előre, hogy ott épp mihez lesz kedvem?” – no, hát erre, még egy találékony anya sem tudja a választ.

Tanuljuk együtt a történelmet! Valami fény mintha derengene az alagút végén. És nekem is újra összeáll a kép. Hát igen, mennyivel könnyebb most felnőtt fejjel megérteni azt, amit akkor megtanult az ember. És mennyi hasonlóság az akkori, és mostani “politikai” viselkedés között. Nagy Lajos kora, Zsigmond király kora, trónviszályok, hatalommániások, leváltott (akkoriban egyszerűbben megoldották, egyszerűen megölték a nem tetsző uralkodót) vezetők, össze-vissza civakodó nemesség (közép és felső réteg), jogaitól megfosztott jobbágyság (szegénység?), megzsarolt vezetők. Lám, lám, de ismerős! Pedig azt hittem csak Móricz koráig kell visszamenni, és érthető minden mai szólam. Oh, nem sokkal régebbi, lehet, hogy genetikusan belénk van kódolva a civódás, és örök elégedetlenség. Lehet, hogy a mi népünk alkalmatlan a demokráciára, mert valaki úgyis nyerészkedni fog, és valakik mindig jobban járnak? Lényeg, a lényeg, azt találtam ki, Dana hangosan elolvassa nekem, megbeszéljük, a kérdésekkel összefoglaljuk. Ezt tudjuk nappal, Petivel a kezemben, vagy játék közben is, sőt félig álmomban is, ha még nem beszélek félre. És végre igényli, várja. Nem érzi erőltetésnek, hanem ő is megnyugszik. A két múltkori becsúszott négyes figyelmeztetett, hogy nem jó irányban mennek a dolgok. De nem azért, mintha kallódna, vagy nem tartaná fontosnak, hisz sírva fakadt, oly nagyon el volt keseredve szegénykém. Nem, hanem mintha a szövegértés egyre nagyobb homályba kerülne, a téma, a nyelvezet messze-messze elüt tőle. Körülbelül, mintha Mari néninek magyaráznám Világvége falván az internet remek lehetőségeit. Nem érti neki ez miért fontos? Mi köze őneki Zsigmondhoz és a Sárkányos rendhez, Husz Jánoshoz, vagy Budai Nagy Antalhoz? És egyáltalán mi az, hogy lovagrend, parasztfelkelés? Én annak idején tudom, elképzeltem az “elkeseredett küzdelmet”, láttam, ahogy vicsorognak harc közben. Mikor levertek egy jogos lázadást, el voltam keseredve, egy igazságtalan máglyán égetéstől ki voltam borulva. Valahogy éreztem, hogy az Akkor és a Most között van kapcsolat. Én nem lennék, ha ők nem lettek volna. Csodáltam a történészeket, akik ennyire részletesen rekonstruálni tudták a múltat. De a mai gyerekeknek mit jelent ez? Ők nem a múltban vájkálnak, se hidegük, se melegük tőle. A mában, és talán a jövőben élnek, várnak, remélnek dolgokat. Hogyan lehet megértetni, egyáltalán fontos-e, hogy ki kit ölt meg, belezett ki, égetett meg, és milyen igazságtalanságokon ment át egy-egy nép, vagy uralkodó? Igyekszem nem moralizálni vele, csak például felvillantani: jé, Husz János a reformáció elődje… Na, sag schon? Ez még nem ült, jó akkor nézzük máshogy! Saját nyelven misézni, ahogy mindenki érti, ez mekkora dolog volt! Na, így már érthető. Néha olyan nehéz gyerekfejjel gondolkodni! Máskor meg úgy érzem, túl felnőtt már… De a legtalálóbb talán erre a kamaszkorra: átmeneti állapot!

……

Peti is épp átmeneti állapotban van, folyton átmegy valamin. :-) Bemássza már a lakást, mint egy kis kutya fedezi fel a terepet. Körülnéz a konyhában, a létrát húzogatja, a padlóvázát teszteli, a szőnyeget rágja. A földön port töröl, a rácsokat már csak rövid ideig bírja elviselni. Pedig bent, ott vannak a játékai. De itt kint a világ! Átmeneti állapotban van, mert nem ül, csak úgy csinál, nem áll, csak úgy csinál.

Ha úgy rakod, úgy marad, de megtartani magát nem tudja, fel nem húzza magát, vagyis még nem ül, és nem áll. Viszont a mászásban elfárad, folyton kézben tartani nem lehet. Ergo ül az ölemben a földön, a kezemen felhúzza magát, és kitámaszt, és így nagyon jól eljátszik. Pedig erőltetni semmi olyan mozgást nem szabad, ezt tanultam, amit magától nem tud csinálni. És időnként emiatt óriásikat huppan, koppan, billen. A feje piros foltos, ha nem beütötte, akkor kikarmolta magát. De annyira jókedvű baba, olyan örömmel tud az emberre mosolyogni, olyan komolyan néz, figyel, megvizsgál, és olyan nagyon tetszik neki az ismételt elbújósdi, és ritmikus mozgásos mondóka, hogy alig lehet elégszer csinálni. És kacag, és kacag. Csak az embernek legyen türelme hozzá. Nagy kerek homloka puszira kínálja magát folyton, a puha kis nyakán egy darab szabad hely nincs, amit valamelyikünk ne gyömöszölt volna már össze. És akkor felharsan a göcögés, kacagás. Kis lábára bőrmamuszt kell húzni, mert a padlón elcsúszik a zokni. Azt viszont előszeretettel rágja, de legjobb a jó hosszú kötője. Így húzza, húzza a szájához, ami persze a lábához van erősítve, így a végén billen az egyensúly, és koppan a fej, de lényeg a madzag! :-) Ha szerencsénk van, a szőnyegen zajlik mindez.

Az úszásnál nagyon okosan terrorizál. Addig csendben van, míg nem jönnek a gyakorlatok, akkor végigüvölti! Nem félelemből, talán inkább nem tetszésből. Ez most valamiért nem tetszik. Így kissé lassan tudunk haladni, meg kell várjam, míg megnyugszik, és felejt. De úgy tűnik annak a korszaknak már vége! Nem felejt. Ahogy merülési tartásba emelem a kezem, rákezdi. Hát így elég nehezen mentek a gyakorlatok, pedig Dana mindent bedobott, mórikálta magát, kacsát csipogtatott, elbújt, és újra elő. Ameddig az utolsó merülési gyakorlat is le nem ment, addig folyamatosan ment az óbégatás. Ahogy vége lett, és “tudta” most már a játék része jön, abbamaradt a sírás. Hihetetlen egy kis krapek! Mikor fogunk visszakerülni a kezdeti nyugalom szintjére, vagy legalábbis az elfogadásig? A sok kihagyás nem is gondoltam, hogy ekkora elszokást fog eredményezni. És ilyenkor persze felmerül a kérdés? Jó ez? Kell ez? Jó helyen vagyok, menjek máshova? Kell, hogy a gyereket bőgessem a medencében? Nem fogja ettől megutálni a vizet? Ki tudja megmondani? Danával bejött, örök delfinként úgy mozog a vízben, mintha ide született volna. Boldog, és biztonságban érzi magát. Remélem jól csinálom, és remélem Peti is el fog ide jutni. De egyelőre még a vizsga közelébe se tudtunk jutni, mert síró gyerekkel nem lehet a gyakorlatokat 5 perc alatt végrehajtani, erőltetni meg semmi értelme. Bár egy kicsit csak kellett, mert ha rajta múlt volna, el se indultunk volna a kényelmes otthonból. A következő csoportba meg minek igyekezzünk át, ahol ötször annyi a gyakorlat, ha még ez sem megy? Pedig lassan már a kezdő csapat minden tagja átvándorolt, pedig Peti volt köztük a legügyesebb, legnyugodtabb. Igazi “sportoló”, ahogy Feri bá hívta. Most az én idegeimet trenírozza. Ki bírja tovább?

…

Valentin napot köszöntöttek nekem. Na, eddig bírtam! És akkor mintha a csapot nyitották volna ki, jöttek az emlékek, képek a kettő és az egy évvel ezelőtti Valentin napról, mikor a Kedvesem rózsát küldött, mikor átölelt, mikor már Peti a pocakomban volt, és bár tudtuk nem lehetünk egymáséi, mégis reménykedtünk összebújva (vagy már csak én?), szerelmesen a külön mozgó, de együvé tartó Talán Jövőbe. És jöttek a könnyek, megint belemerültem az önsajnálatba, megint el kellett olvasnom a levelek egy részét, amik Petit életre hívták, és a ma szinte elképzelhetetlen szimbiózisban törekvő együtt lélegzés minden mámora ott van lüktetett a szavakban. Egymás gondolatait gondoltuk, minden rezdülés közös volt, szinte egyszerre mondtunk ki szavakat, ugyanazt gondoltuk, és éreztük. Úgy éreztük ilyen szerelem nem volt, és talán soha nem is lesz. Hogy ő volt az első, és ő lesz az utolsó! Ahogy ezt most leírom, megint patakzik a könnyem, alig látom a betűket, még jó, hogy nem kell néznem, így is megy az írás, érzésből, fájdalomból, villanó, eleven emlékekből. Mintha a képek újra kiszíneződtek volna, az elkopott foncsorról letörölték a repedést, érzem az érintést a bőrömön, a simogatást a hajamon, az illatot az orromban, a vágyat minden tagomban. Pedig ezerrel küzdök ellene, hisz ő már messze jár gondolatban, fényévekre van ezektől az érzésektől, nem érti, nem érzi mi van velem, hisz ha érezne, tudná, néhány kedves szó segítene túlélni ezt a napot. Minden sms-re felzörrenek, talán ez, talán mégis eszébe jutok, mégsem bírja... De nem, hisz tudom, hogy nem ír. Ha akarna is, elfojtaná. Okos, és kíméletlen. Az én érdekeimet szolgálja a hallgatás, jön a hamis szlogen. Nehéz elhinni, de meg tudott halni belül. Eltűnt az empátia is. Lehet épp “ünnepelnek”. Túlél. Nekem is azt kell tennem. De ilyenkor, mikor kiemelt pillanatok vannak, konkrét élmények, előbukkanó emlékek, olyan nehéz!

Dana mondja nekem, mikor látja, hogy reggel óta ki feszülten a telefonra meredek. “Anya, de hát már megbeszéltétek, hogy már nem szeretitek egymást!” “Jaj, édesem, de igazad van, csak hogy az nem megy parancsszóra.” Aztán elhallgat, nézi, ahogy megrezzenek az üzenet hangjára, majd lebiggyed a szám a nem várt köszöntéstől. “De kegyetlen!” – mondja komolyan.
Remélem te okosabban éled majd az életed kicsi lányom! És ha nem, ha beleengeded magad egy-egy nagy érzésbe, és aztán sérülsz, és hülyeséget csinálsz, nem szólhatok egy árva szót sem! Hisz a szerelem tényleg vak! Mindenre képesnek érezzük magunkat, pedig még egy telefonhívást sem tudunk néha megkockáztatni.

---

A fiamat nézem, ahogy alszik. Fekszik a karomban, belefúrva kis fejét a könyököm hajlatába, lába kis zsákba bújtatva pihen a szoptatós párnán. Szuszog. Pillája puhán piheg az arcán. Kis ajkát cumizásra imitálja. Cuppog. Kezével a cicit simogatja bódultan. Alig akarom letenni a kiságyába. Az én Valentinom! Örök, kicsi hű Szerelmem!