A rendelőben

Ma megint mentünk megmérettetni magunkat. Na, nem mintha a gyermek ettől jobban nőne, de mint lelkiismeretes anya, ahogy kell, havonta megmutatja a gyermekét a gyerekorvosnak.

Szokásos kérdések: súlya, hossza, na ez is megvan. Majd 8 kg, és 69 cm. Az orvos írogatja az adatokat, majd egyszer csak felnéz Petire, aki ott tekergőzik a vizsgálón pucéran. “Hű, de szépen kigömbölyödött”… majd felnéz rá: “és a kedves anyuka is. Mégis mit esznek?” Hát őőő, a gyerek alig zöldséget, amit éppen kiköpköd, megtanulta ugyanis a száját brrr-rögtetni, a nyelvével gyíkocskát játszik, ki-be fújja, hangot ad. És persze mindezt akkor leginkább, mikor épp enni kéne. Így aztán nem elég a pártedli, de teljes gyereket be kell takarni, és még így a falról is főzelék lóg. No, és ha nem elég híg, vagy túl sokféle zöldség van benne, nincs benne tápszer, meg túl meleg, túl hideg, akkor csak kifele jön a kaja, be semmi. Ha viszont az esti vaníliás babatejpép? Hát azt nem tudom elég gyorsan adni, mint a motolla kanalazom befele a szájába. Ő közben nagyokat nyög. Nem is tudom miért tulajdonképp? Túl lassú, túl sok, kevés? De a végén szépen betermel egy gyerekbögrényi adagot. De a legrosszabb, és már kétszer jártam így, mikor főzöcskézek neki, jön a napirendi pont az ebéd: és semmit nem hajlandó enni. Hát ez lehangoló. Most akkor mi legyen. A cicivel már nem lakik jól, és akkor máskor is majd fújjog. Akkor jön az étel felhígítása, tápszerrel keverés, átszűrés, hűtés, melegítés… Ha semmi nem jön be, a kaja a mosogatóban végzi, és egy kis idő elteltével jön a szoptatás két óránként… És mikor mindezt este, és másnap újra megismétli, hát az rémesen kiborító!

Én viszont mindenfélét főzök, és eszem, amivel boldogítani tudom magam. Olvasni, alig van időm, a teraszon állva, babakocsi tologatás közt szoktam. Takarítani csak segítséggel megy, de főzni na, azt mindennap kell. És ha már kell, hát élvezzem is, úgyhogy mindenféle finomat, ami hát nem a legdiétásabb: aranygaluska, rizsfelfújt, császármorzsa egy jó leves után, és most épp mindenféle kenyeret sütök. Úgy kézzel dagasztva, keverve, normál sütőben. Isteni, ahogy betölti a sülő kenyér illata a konyhát. Az ember azt érzi hirtelen, a világ kerek, az élet szép, és minden egyben van.
Azt mondják, a nő azért süt, mert a sütés egyrészt rögtön sikerélményt hoz, másrészt alkotás, de a legmélyrehatóbb elemzés szerint: “szülés kicsiben”. Melengeti a sütő “a bébit”, (a legfinomabbakhoz elég hosszú idő is kell), majd “megszületik”, hát ez adja az igazi teremtés élményét! És ezzel maximálisan együtt tudok érteni. Főzni is szeretek, nem is rosszul, de sütni, hát azt egyenesen imádok. Csak eddig évekig alig volt rá időm, kedvem, no meg az állandó fogyókúra miatt nem is nagyon mertem, hisz a sütijeim/tésztáim legalaposabb értékelője én magam vagyok. Mindegy, hogy felfújt, kevert, rakott, kelt, mindegyik, mindig általában jól sikerül! Kevés dologra vagyok maradéktalanul büszke, és bár ez talán az életben kevéssé lényeges, de a saját palacsintámnál és beiglimnél még sehol, soha nem ettem finomabbat! Ha 12 rudat csináltam is, soha nem maradt néhány napnál tovább belőle. :-) Ha van az ember életében egyéb sikerélmény, alkotás, önbizalomteremtő munka, akkor ennek nincs túl nagy jelentősége, de ilyen ingerszegény időszakban ez igenis nagy dolog. Az egyetlen gyakran, ami történik velünk nőkkel, akik ideig, óráig otthon vannak. Ez ugyan nem elég a pozitív önbizalomhoz, hosszú távon biztosan nem, de kezdetnek,ideiglenesen nem rossz. Vissza fogom még sírni az itthon töltött békeidőket. Miközben pedig alig van 30-40 percem főzni, mert a kisfiam bár naponta 3x, 4x alszik, de általában csak 45 percet, ha szerencsém van akkor 2x45 percet. Ilyenkor belefér egy élesztős kenyér a szódás helyett. De hát a trükk az, hogy ez csak 45 percnél derül ki, hogy felébred, vagy húzza a lóbőrt tovább. Így aztán az ember ritkán mer belefogni hosszabb lélegzetvételt igénylő munkához, mint hajfestés, amit nem lehet abbahagyni, vagy egy Honfoglaló játékkör, amit ciki lenne menet közben otthagyni. Ez nagyon tetszik, csak halálra izgulom magam közben, hogy a gyerek fel ne ébredjen, és én elég gyors legyek a tippelésben. Így aztán ritkán van alkalmam, de akkor nagy örömmel vetem bele magam. Most, hogy Danával együtt tanulom a történelmet, újra beszivárog az időközben kiszivárgott tudás. Én élvezem! Ő kevésbé.

Tehát, ha este nem konyhát pakolok, bankolok, emailezek, vagy írok, vagy főzök, akkor játszom. Néha.

A főzésre visszatérve. Eddig azt hittem, aki naponta főz, az valami hihetetlen heroikus dolog. Óriási tett, szolgálat, fáradtság, pótolhatatlan, utánozhatatlan és utolérhetetlen. Nőies, anyai, valami ódivatú érték, és morális felemelkedés. Persze ez mind csak az én szememben. Most rájöttem, semmi más nem kell hozzá, mint napi 1 óra szabadidő (ami kisgyerek mellett egyenesen csoda), fantázia és némi gyakorlat, ami időközben megszerezhető. Egyetlen nyomasztó eredménye van: az állandó mosogatlan hegyek. Még ha van mosogatógép is, úgy érzem folyton azt pakolom be, azt pakolom ki. Van, amikor naponta kétszer. Mintha legalábbis sokan lennénk!

De a sütés az más! Az ember néhány órára hirtelen úgy érzi az élet helyrezökkent egy jó sütivel. Na, persze csak ideiglenesen.

De szerencsére mindezek ellenére azért nem lettem gömböc, mert tornázom is, meg leülni sincs időm, meg ugye pedig is cipelem, így a karomban is van erő, csak hát a doki néni az új frizurám nem tudta hova tenni.

Szóval vissza a rendelőbe. Doki néni Petit vizsgálja. Jó alaposan. Épp a kukacánál időzünk, matat, magyaráz a hagyma héjáról, hogy így jön le a fityma meg, úgy, meg hogy alá van tokosodva a lehámló bőr, meg kenegessem. Hát ahogy ott matat, Peti reagál… amúgy férfi módra. :-) Ez a kis csöppség még nem is tudja, hogy majd ekörül forog a férfilét majd a nap minden 5. percében állítólag. Hát ezen a doki néni is elmosolyodott. “No, talán egy kicsit túl alaposan vizsgáltam meg. Úgyhogy csak tessék kenegetni.”
Miután a kikerekedett pucér Petit tovább vizsgálta, kérdezi:

Na, kislegény mit tudsz már?” Hát Peti néz rá gyönyörű barna szemeivel, dús szemöldökével, kissé kócos barna hajával. Ha lehet ezt mondani, kérdően: “mégis mire tetszik gondolni?”… Hát én anyai büszkeséggel magyarázom: “mászik már!” Kérdezik: “kommandósan, félkarral?” No, nem, ezt kihagytuk! Rendesen, négykézláb.

-Hát hadd lássuk!

Peti néz, egy tapodtad se lép, se nem mászik, se nem kúszik semerre, pedig amíg nem figyelt senki, alig bírtam az asztalon tartani. De most, persze egyetlen mozdulatot sem. Várunk.

-Na, jó, hát majd máskor…

Elszomorodtam, hogy az én édes, ügyes kicsi fiam nem “mutat semmit”, pedig tapasztalt anyaként már rég tudhatnám, ilyenkor tuti nem fog egy gyerek se csinálni semmit. A doktor néni elfordult kezet mosni, matatni valamit.
Hát erre Peti nemhogy mászott, hanem lábujjhegyre állt, és felnyomta magát maci állásba! Kis feneke az égnek, pucér kis testéről lehullt a pelus, a borostyán nyaklánc lógott csak a nyakában. Ha nem lett volna olyan puha, fehér bőre, úgy nézett volna ki mint egy kis bennszülött valami törzsi táncon. Tündéri volt! Egyszerűen imádnivaló. A doki néni a telefonja után kotorászott, hogy ez le kell fotózni, mert annyira édes! Pedig a rendelőjében tucatjával fordulnak elő a babák… Hát anyai szívem dagadt, és mosolygott.

Ez egy jó nap kezdete volt!