Mászik a baba!

Emeli a kis popsiját, és mászik Peti! Egyik kis keze fel, lábacska behúz, billeg, eldől, előbbrébb húzódik, halad! Tündéri! Meg lehet zabálni! Ennél megindítóbb látvány, ahogy egy kisbaba egyik napról a másikra fejlődik, talán nincs is! Még ma bújt szinte ki, és tessék, már haladgat! Közben vigyorog, és kuncog, ahogy ránézek, mosolygok, gügyögök, elhomályosodik a szemem (talán a fény az oka?…), kacagok, becézem, nevén szólítom. És ő rám néz, úgy ahogy csak egy kisbaba tud az anyjára, és mindjárt elolvadok. Kivettem a hempergőjéről, hogy a szőnyegen nagyobb területet haladjon át felém, és bár ez szöszös, és nem egy bababarát felület, de mászásra tökéletesen alkalmas. És lám, tényleg, elkezdett haladni!



Tegnap Danával rallyztunk a hóba. Rávett a lánykám, hogy menjünk sétálni, aminek magamtól 30 cm-es hóban, babakocsival biztos nem indultam volna neki. De így nagyon jól esett. Bár közlekedni egyáltalán nem lehetett, tolni a babakocsit meg végképp nem, mert elakadt a feltornyosult hó előtt, így inkább hóekezésnek lehetett leginkább hívni a “sétát”. Itt-ott átemeltük, erőlködtünk, toltuk, egészen belemelegedtünk. Aztán belefutottunk a lakótelepi helyi “tornádóba”, ami a hóátfúvás szélviharral kevert változata, na ez már minket is megtorpantott, úgyhogy “visszafordultunk”, ill. tolattunk. De azért egy órát elküzdöttünk a levegőn, és Peti nézelődött közben előre fordítva az ülését. Neki nagyon tetszett, láthatólag. Illetve ennek hangot nem adott, mert úgy ült a kis székében mint kínai előkelő a riksában.

Aztán a tornára már egyedül araszoltam le, gondoltam, a fő sétaútvonalat csak letakarították a lakótelep közepén, és egy laza fél órás sétával leérek, Peti közben alszik, és bemelegítek, így komplett lesz az edzés. Na, hát ehhez képest, teljes karizomból toltam ugyanúgy az akadályokkal küzdve, hogy legalább egy letakarított járdadarabig elérjek. Csak az volt baj, hogy persze útjelzők nem jelezték mégis merre vannak a letakarított részek, így mindig vissza-vissza kellett forduljak egy szakaszról, ahol végképp elakadtam. Néha egy arra járót kértem meg, hogy ugyan segítsen már átemelni a kocsit, mert meghaladta a képességeim, de szerencsére mindig akadt valaki, aki kisegített a bajból. Nagy nehezen leértem végül. De jött az újabb akadály: hogyan jutassam fel a batár nehéz kocsit az első emeletre? 36 lépcső választott el a helyszíntől. Végül csak jött egy edzeni vágyó, úgyhogy megkértem, vigyük fel együtt a kocsit. Megkérdeztem tőle, hogy hogy vigyük: az egészet latyakostúl, kerekestől, vagy csak a tetejét, de így gyerekkel elég nehéz kiemelni. “Hát ahogy szoktad”.. “Hát ez a bökkenő, eddig nem szoktam, de lehet nem is fogom máskor…”, úgyhogy maradt az egész kocsi cipelése felfelé, miközben arra kell vigyázni, hogy az elől haladó nehogy annyira megemelje a kocsit, hogy a gyerek függőleges irányt véve ki ne essen, ami elég könnyű, hacsak a hátul haladó a feje felé nem emeli az egész szerkezetet, ahogy végül én is tettem.

Ott fönt biztattak a lányok, hogy ott szokták hagyni a gyerekeket a recepció mellett, és a kedves hölgyek behozzák az ébredezőt. Na már most, ezért indultam kocsival útnak. De új recepciós volt, akinek fogalma sem volt a szokásokról, és enyhén szólva megrémült, mikor három gyerekkel találta magát egyedül, és közölte, csak saját felelősségre hagyhatjuk ott, mert ha valaki elviszi őket, afelől ő nem kezeskedhet… Úgyhogy elkezdtem ott tipródni, mégis most hova rakjam Petit? Be az öltözőbe nem tolhatom, hisz nagy a kocsi, tiszta kosz, folyik le róla a sár… De a terembe se vihetem be, ugyanilyen okból… Míg ezen görcsöltem, a gyerekem megoldotta: felébredt!És már kaptam is kifelé, és vittem be magammal örömmel az öltözőbe, ott valaki megfogta, míg átöltöztem, és már vittem is a terembe lelkesen. Olyan tündéri, ahogy ott körülöttem tekergőzik, mikor nincs rajtam, figyel mindent, a tanárról le nem véve a szemét, akivel szemeznek egymással, ő sem tud szabadulni okos szemeitől.

Megközelítette egy nagyobb babalány, szinte átgázolt rajta, de Peti állt, tűrte stabilan, és nézte, nézte, vizsgálta. Nem is meglepődve, inkább elgondolkodva. Olyan okosan, nyugodtan, békésen, hogy már attól a szívem túlcsordult, ahogy ez az inges ici-pici emberke olyan komolyan nézett, és tűrte, amint szemre vételezik, megnyomogatják, egy kicsit arrébb tuszkolják, rámásznak, megpuszilgatják, majd elveszik a játékát. De szerencsére nem akadt fenn rajta. Boldog voltam! Talán adakozó és önzetlen kis emberke lesz belőle… és jó kedvvel fogad minden hozzá fordulót! Annyira jó lenne!

Ma azt találtam ki nem a lakáskiadásomra fogok fókuszálni, hanem arra, hogy találjunk vevőt. És akkor meg tudnám oldani, hogy Petire babysitter vigyázzon még egy évig. Annyira boldog lennék, ha már nem vagyok vele, hogy legalább az otthona, az ismerős közeg megmaradna fixen körülötte. Az anya távolléte éppen elég feldolgozandó nehézség lesz majd. Annyira sokat gondolok erre, és rettegéssel tölt el a szeptember közeledése. Már várnak vissza, ez jó érzés, tartjuk a kapcsolatot, még tárgyaltam is telefonon, és kisgyerek mellett ideális hely, hogy lehetek részmunkaidőben, még ha így nem is keresek jól, de legalább értelmes időben hazaérek. Csak valahogy meg tudnám oldani, hogy Petinek ezt a hirtelen váltást elviselhetővé tudjam tenni!

Remélem most, hogy megfogalmaztam mit akarok, a vonzás törvénye beindul, és megtaláljuk a módot, hogy egy igazi pótnagymamát tudjunk találni, aki közel lakik, és bármikor ráér, aki nyugdíj mellett kiegészítést keres, de még jó erővel bír, aki ha beteg is, az utasításaim szerint tudja ápolni, aki betartja a napi rendet, és a szokásokat. Figyelembe veszi a kéréseim, és aszerint gondozza a kisfiam. Akire mindig lehet számítani. Ilyen embert szeretnék, és remélem a Jóisten utamba vezérli a személyt, és a lehetőséget is, hogy meg tudjam oldani! Bízom benne, hogy így lesz!